Ebben a házban lakott Kosztolányi Dezső (1885-1936) az 1905-ös esztendőben és itt írta az Üllői úti fák című versét. Az akkori fák már csak az épületen maradtak meg (egy-egy allegorikus nőalakkal, itt fent a Tavasz), de oly megfeketedve, hogy csak egy verőfényes reggel, súroló fényben teleobjektívvel sikerült a részleteit jobban bemutatni. Az épület homlokzata annyira füstös, kormos, siralmas helyzetű, hogy szavakat már erre tovább nem is lehet hozzáfűzni, talán a költő szavai adhatnak némi reménységet.

KATT az oldal képeire, az épület megfelelő részleteiért...

Ami nem feketedett meg, mert eleve feketének kell lennie..., az a fantáziadús art nouveau vonalvezetésű erkélyrács, valamint a lépcsőház korlátrácsai és a liftmegállók melletti magasrácsok. Erről esetleg egy későbbi cikkben... Egyébként a felvonókat, ami 50 évig jól működött, plüss üléssel, tükrökkel, mahagóni faburkolattal, az államosításkor valahova elvitték, helyette adtak egyet, kisebbet és államit, amit aztán többször lecseréltek működésképtelenségük miatt (A liftről Técsey Katalin írt az Adalékok a Belső Ferencváros történetéhez könyvben 1986-ban)

Ha jelenleg ez az Üllői út legkormosabb és füstösebb homlokzatú épülete, az nem azt jelenti, hogy ez így is marad, Adyval a szecessziós költőnkel szólva eljön majd "A csodák esztendeje". De ma még inkább elfordítjuk tekintetünket, ahelyett, hogy az allegorikus női alakokon sétáltatnánk szemünk, vagy ugyannak a fakoronának az évszakos változásait megfigyelnénk. "Elhagytuk" e házat...