CS&S
Az előző 300 év: disegno vs colorito



Az előző 300 év: disegno vs colorito

Történet, képgaléria

 
Raffaelló az akadémiai festői képzés alapköve. A rajz kontra szín vitáról

Raffaello zeniális kompozíciói

Az akadémiai művészképzésben mielőtt élő modeleken gyakoroltak volna, szobrokon sajátították el a három dimenziós test két dimenzióssá alakítását. De még ezelőtt hosszú ideig tanulták a sima rajzot meglevő mestermunkákat megfigyelve. Ezek közt előbb rajzok és vázlatok voltak, jól sikerült másolatok avagy épp eredeti rajzok nagynevű festőktől. Köztük a festőművészet csúcsát Raffaelló jelentette, és nem alaptalanul (lásd az alábbi hármas illusztrációt NAGY KÉP formátumban) A történelmi festészetben pedig, amit a legértékesebbnek tartott műfajnak véltek, szintén őt tekintették a legjobbnak (pl. Az athéni iskola című freskója a Vatikánban). Legnagyobb befolyása a 17. század végétől a 19. század végéig tartott, amikor tökéletes dekorativitását és kiegyensúlyozottságát nagyra becsülték és a rajz nagymesterének ismerték el.

Ezzel szemben Tiziano, a velencei festők vezéralakja, főleg a színek segítségével festett és nagy népszerűségre tett szert, a követői állítólag egyből színeket kezdtek felakni a vászonra, elhagyva a vázlatot. Később a disegno-colorito vita Poussin és Rubens műveivel kapcsolatosan éledt fel erősebben a 17.század második felében, hogy aztán a Francia Akadémián a klaszikusabb jellegű Poussin legyen az inkább értékelt, aki mondották, jobban megfelel a francia klasszikus szellemnek.

A szín érdemeiről szóló diskurzusról

Ezzel a címmel 1672-ben a Francia Akadémia rendezett vitakonferenciát a rajz kontra szín témában. E a viták során, a rajz (disegno) avagy a szín (colorito) fontosságáról, többnyire a rajzot találták végül fontosabbnak és ebben is Raffaelló volt a követendő és Poussin a mi századunk Raffaellója, ugyanis a rajz minden valósat utánoz, míg a szín csak a véletlent (idézet Charles le Brun-tól - aki a Francia Királyi Festő- és Szobrászati ​​Akadémia létrejöttének hajtómotorja volt, annak sorjában a tanára, kancellárja, rektora, igazgatója). A színt esztétikai díszítésnek tekintették, vagy ahogy Le Brun fogalmazott, a szín teljesen az anyagtól függ, ezért kevésbé nemes, mint a rajz, ami csak az elmén múlik. De már az első akadémia, a firenzei is, a I. Cosimo de Medici által 1563-ban alapított a Accademia e Compagnia delle Arti del Disegno nevet viselte, nevében a rajzot tartalmazva. A növendékek az oktatás során a szobrokról és festményekről készítettek rajzokat, vázlatokat.

A mellékelt képen: Raffaelló Sanzio, Madonna a hallal, 1512–1514, Prado Múzeum, Madrid. Mária trónon ül, Jézussal. Az egyik oldalon Szent Jeromos térdel az oroszlán mellett; könyvet tart. A másik oldalon Raphael arkangyal bemutatja a trón lábánál az ifjú Tóbiást, akit korábban a Tigris folyóhoz vezetett, aki a csodás halat tartja, akiknek szíve, mája vissza adja apja látását. Tóbiás a halaival a keresztelés jelképe is egyben. Látható a Raffaellóra jellemző szimmetrikus elrendezést, a szereplők egy síkban helyezkednek el, többé kevésbé stabil háromszög alakban elrendezve.
 
Raffaello: (1483–1520), Alba Madonna
vázlatok és olaj, 1515.körül; National Gallery of Art, Washington, Wikipedia, public domain

Fentebb Raffaello rajzairól szólva láttuk, hogy az akadémiákon azokat modellként kezelték a tökéletes rajzhoz, annak oktatása során. Itt a lenti Nagy képre kattintva, nagyban megnézve erről meg is győződhetünk. Látható nagyszerű rajzoló készsége, érezhető annak sebessége, lendülete, a tökéletes kivitelezése, mindez csak csodálható.

 NAGY KÉP ITT... 
Tizian: Madonna és gyermeke Szent Katalinnal, Dominikkal és a donorral, (1511 - 1515)

Míg egy római vagy toszkán mester a rajzos és plasztikai kvalitásokat hangsúlyozza, addig a velenceiek esetében a szín az, ami tökéletes, ám a rajz erőtlen. Ez a rajz–szín fogalom páros vált aztán névadójává a "disegno–colorito" vita néven elhíresült jelenségnek. A kortárs Giorgio Vasari beszámolóiból tudjuk, hogy Michelangelo magasztalta Tiziano colorito-ját, kiemelte festményeinek rendkívüli természethűségét, de hiányolta rajztudását. (Forrás: Szentkirályi Miklós, Egy velencei festmény azonosítása a restaurátor eszközeivel)

A lenti képeken:
Raffaello (1483–1520): Transfiguratione, 1518 és 1520 között, Vatikáni Múzeum, Wikimedia, public domain
Tiziano Vecellio (1490–1576): La Gloria, 1551 és 1554 között, Prado Múzeum, Wikimedia, public domain

A disegno ill. colorito kvalitások értelmezése

1. Az eddigi és ezutáni disegno-colorito (rajz-szín) példákhoz fontos itt egy kiegészítést tennünk. Amint például az alábbi kép pár is tükröz, nem arról van szó, hogy a disegno típusú festő nem annyira használ erősebb vagy több eltérő színt, sőt éppen ennek az ellenkezőjét látjuk már Rafaelló esetében is. De ami jellemző, hogy a vonalak erőteljesebben alakítják ki a formákat, amin belül többnyire azonos színben, annak tónusait használják. A formák egymástól inkább elkülönítve jelennek meg, ami elkülönítést különböző színekkel is hangsúlyozzák. Ezeknek a formáknak egymáshoz rendelése, az arányok, a színek kombinációja valóban az elme szintjén jön inkább létre, csiszoltabb műértőt kíván.

2. A colorito típusú festő ezzel szemben az egész képet egy színtónus alárendeli, ahogy Tiziano alábbi képe, majd a továbbiakban majd Rubens számos festménye itt is ezt illusztrálja. A formák vonalak általi elkülönítése helyett fontosabb az egész egységességének hangsúlyozása. A körvonalak kevésbé hangsúlyosak, a különböző színek egy színtónus alatt jelennek meg. Szép példáját látjuk majd mindennek még lentebb a Poussin - Rubens vitában is, majd az Ingres - Delacroix vetélkedőben is, jóllehet a festők művei közt néhány, a fenti jellemzőktől eltérő kivétel is van, például Poussin tájképei inkább tónusegységesek.
 
Raffaello illetve Tiziano festménye. Hasonló kompoziciók, de disegno illetve colorito kivitelben
 
A Poussin kontra Rubens vita

A szín, Tiziano és Rubens védelmében

A festészet disegno - colorito itáliai régi vetélkedése újraéledt a 17.századi Franciaországban, aminek 1671-ben a Királyi Festészeti és Szobrászati Akadémia nyilt teret is adott egy konferencián. Ebben az évben történt ugyanis, hogy az Akadémia egyik alapító tagja, Philippe de Champaigne - barokk festő, aki egyébként Richeliu biboros festője volt, és Rubenst példaképnek tartotta - egy előadásában dícsérte Tiziano színeit. Amig a helyes arányok észlelését és kialakítását az elmének tulajdonította ami csak előtanulmányok révén sajátítható el, addig a természet színeinek megfigyelése közvetlenül az érzetekben zajlik és a festményeken keresztül is azonnal érvényesülhet. Philippe de Champaigne e véleménye helyeslőkre, de ellenkezőkre is talált, tény viszont, hogy Richeliu biboros lemondott a tervezett Poussin képek vásárlásáról és Rubens festményeket vett.

A fent említett Philippe de Champaigne egyébként már 1668-ban bírálta Poussin egyik legszebb festményét (Eliézer és Rebecca – Louvre múzeum, Wikimedia, public domain), ahol Eliézer, Mózes követe a biblia szerint tevékkel érkezik leánykérőbe Rebeccahoz, de a tevék hiányoznak, mondta. A  Poussin: Eliézer és Rebecca kép  az aranymetszésben elhelyezett kiemelkedő alakokkal és a különböző arckifejezésekkel is kitűnik. Mindegyikük más-más arckifejezést mutat a szeme előtt kibontakozó jelenetre: a közömbösségtől az irigységig, a csodálkozástól a meglepődésig, sőt a féltékenységig. Csak az egyik társa, aki a korsót a fején tartja, fordítja tekintetét a néző felé.

Megjegyzés Azóta a színek lélektana tudományág is megjelent. Habár a színekkel kapcsolatos érzések gyakran személyesek vagy a kultúrában gyökereznek, ismert, hogy bizonyos színeknek bizonyos érzelmi hatásuk van, befolyásolhatják a teljesítményt, a színtónusok pedig egy bizonyos hangulatot árasztanak. És ugyanilyen fontos a színek egymás mellé rendelése is, egymáshoz való viszonyuk. (A színlélektanról egy jó népszerűsítő ismertető itt)

A rajz, Raffaello és Poussin védelmében

Charles Le Brun az Akadémia igazgatója a rajz elsődlegessége mellett állt ki, amivel tulajdonképp meg is határozta az akadémiai oktatás jellegét évszázadokra. A festő feladata, hogy a látott természetből részleteket válogasson, ideális formákká komponálja. A vonalak formaábrázolása pedig a festészet legfontosabb készsége, a szín dekoratív adalék, amúgy változik is napszaktól, fényforrástól függően. Példaképpnek Raffaellot, Poussint hozta fel. A másik tábor szerint viszont Rubens munkái inkább a természet precíz ábrázolását helyezik előtérbe, mint a klasszicista kompoziciót. A Rubens tábor szerint a rajzos kompoziciós terv, bár megfontolt, csak néhány szakértőt vonz, míg a szín azonnali, mindenki számára értékelhető.

Észre kell vennünk, hogy a Rubens tábor festészete mindenkihez akar szólni, meghaladva azt az álláspontot, hogy a művészet csak a műértők által élvezhető. Természetesen ezzel a festők megrendelőinek köre nagyban kibővítendő, ha nem is nagyon nagy méretű alkotásokhoz hozzáférést biztosítva. De az is teritékre került a vitákban, hogy a festészetnek elengedhetetlen feladata-e a nemes gondolatok és történelmi események formába öntése avagy egyszerűbb jelenetek, akár puszta vizuális örömszerzés is elegendő. Egyébként többen a saját, a francia nemzetiségű Poussint védték, az idegen Rubens-el szemben. Az Akadémia összességében ekkor inkább a Poussin rajzos elsőbbsége felé hajlott. Egy meglepő fordulatot a 18.század, Watteau festményei hoznak majd.

A mellékelt képen: Nicolas Poussin (1594–1665): Az emberi élet tánca (erdeti cím: Danse à la musique du temps), 1633 - 1634. Wallace Collection, London, Wikimedia, public domain. Nicholas Poussin bár Párizsban tanult, pályafutása nagy részét Rómában töltötte. Ezt a képet egy római mecénás, Giulio Rospigliosi, a későbbi IX. Kelemen pápa számára készítette. Az évszakokat szimbolizáló alakok köre táncol az IDŐ líráján játszott zenére. Az Őszt, amelyet általában egy nő ábrázol, itt Bacchus, a bor istene jeleníti meg.
 NAGY KÉP ITT... 
Peter Paul Rubens: A falusiak tánca
1630 - 1635 közt, Museo del Prado, Madrid, Wikimedia, public domain

Hasonlítsuk össze a két képet. Mindkettőben egy körtáncot fest meg a festő. Amig Poussin az élet örök körtáncát festi, a mitosz szintjére, szakrális szintre felemelve a témát, addig Rubens körtánca egy szenvedélyes közösségi élmény egy múló pillanata. Poussin alakjai külön egyéniségek, színben és formában elhatárolva, tulajdonképp a négy évszakot jelképezik, amint egymást követik körbe-körbe. Rubens alakjai egymás nélkül elképzelhetetlenek, szorosan összefonódva, egymást hajtva egyetlen forgó spirálba olvadnak össze. Habár látunk eltérő színezést, egyetlen meleg tónusban és fényhatásban egyesülnek. Örökérvényű kiemelkedő gondolatot látunk ábrázolva az egyiken, a szenvedélyes lét egy valós momentumát a másikon. Értelem és érzelem a barokk festészet korában; határozott körvonalak, finoman kidolgozott formák az egyiken, és inkább a környezetbe olvadó formák, erőteljesebb ecsetvonások a másikon; a rajz illetve a szín festői iskoláinak jó példái.
 NAGY KÉP ITT... 
 
Nicolas Poussin: Mars és Venus
1630 körül, Museum of Fine Arts, Boston, Wikimedia, public domain
 
Peter Paul Rubens, id Jan Brueghel, Visszatérés a háborúból: Marsot leszereli Vénusz
1610 körül, J. Paul Getty Museum, Los Angeles (Image is available for download, without charge, under the Getty's Open Content Program.), Wikimedia, public domain

A vulkáni kovácsműhelyben Vénusz, szeretője, Mars felé hajol, akit a lány csábító tekintete megigéz. Az agresszívan csábító istennő iránti vonzalmában Mars többé nem képes katonai hőstetteit végrehajtani. Vénusz leveszi sisakját, miközben pajkos puttók kardjával és pajzsával játszanak.

Az 1600-as években a szerelmesét, Marsot lefegyverző Vénusz témáját a béke allegóriájaként értelmezték. Peter Paul Rubens és az idősebb Jan Brueghel értelmezése azonban a béke törékenységét hangsúlyozza. A háttérben Vulcanus tűzhelyének égő tüzénél folytatódik a fegyvergyártás, jelezve, hogy a szerelemnek a háború felett aratott győzelme csak átmeneti lehet.

Rubens és Brueghel, akik közeli munkatársak voltak, legalább huszonöt festményen dolgoztak együtt. Ez a festmény mindkét virtuóz tehetségét bemutatja: Rubens robusztus figurális stílusát és Brueghel bonyolult csendélet részleteit. Vénusz kiemelkedő alakja, a fegyverek és páncélok tükröződése, valamint a buja festmény tapintható minősége a két művészről tanúskodik (szövegforrás: J. Paul Getty Museum).
 NAGY KÉP ITT... 
Nicolas Poussin: A hét szentség. Megkeresztelés
1642, Samuel H. Kress Collection, National Gallery of Art, Washington, Wikimedia, public domain

Poussin kompozíciójában a Jordán folyó kanyarog az előtér síkján, ahol tizenhárom alakot helyezett el. Krisztus a vászon jobb oldalán helyezkedik el; bal oldalán - amely a paradicsomot ábrázolja - két alak, valószínűleg szárnyatlan angyalok térdelnek le, hogy segítsenek neki. Tőle jobbra, a Jordán földi oldalán Szent János keresztelő edényt tart Krisztus feje fölé.

A Krisztustól jobbra álló alakok reakciói mutatják, hogy az emberi alakok megformálásának elsajátítása miért volt alapvető fontosságú a történelemfestészetben. A Szent János mögött álló alakok sora gyötrődő arckifejezéssel és eltorzult pózban áll. Poussin azt a különleges pillanatot ábrázolta, amikor az Úr hangja hirdette: "Ez az én szeretett fiam, akiben kedvem telik" (Máté 3:17). Az összetett pózok bemutatásával Poussin egy nagyon is emberi reakciót idézett fel e jelentős pillanatban - a jelenlévők félelmét, amikor Krisztust Isten fiaként ismerik el (szövegforrás: National Gallery of Art)
 
Peter Paul Rubens: Krisztus megkeresztelése
Royal Museum of Fine Arts, Antwerpen, Wikimedia, public domain

 NAGY KÉP ITT... 
 
Az Ingres - Delacroix vetélkedő

A 19.századra a rajz vagy a szín az elsődleges szélesebb körben ismertté válik. Az ebben az értelemben értelmezett e két iskola vezére Ingres illetve Delacroix lett, párharcukat anekdoták, de még karikatúra is megörökítette ( Bertall: ‘République des arts’, 'Le Journal pour rire’, 28 July, 1849. július 28.) ahol jobbról Ingres óriás tollal, balról pedig Delacroix stílusosan ecsettel vív lovas harcot.



Jean Auguste D. Ingres

Raffaelló csodálója


Raffaelló Madonna della Sedia című művének (a kerek tondó itt balra) egy lenyomata, már az 1790-es évek elején megbabonázta a koraérett Ingres-t amikor Toulouse-ban, az Académie Royale diákjaként, meglátta az ottani rajztanára által készített másolatot a képről. Joseph Roques, a rajztanár, egyébként klasszicista festő, Raffaelló nagy tisztelője - ezt a megvilágosodást később úgy írta le, mintha egy csillag érkezett volna hozzá, amely az égből hullott le.

A mellékelt képeken, fentről kezdve:
1. Ingres: Raffaelló és Fornarina. Ingres e képén megjelenik Raffaelló festménye, a Madonna della Sedia, balra fent látjuk a sötét háttérben.
2. Raffaelló: La Fornarina. Ingres ezt a képet is rátette a fenti jelenetre, ahol Raffaelló átkarolja Fornarinát, de épp a készülő képet nézi, jelezve, hogy szerelme és művészete egybeolvadnak számára
3. Raffaelló Madonna della Sedia, mint említettük e festmény (másolata) kivívta Ingres csodálatát
4. Ingres: A "nagy" Odaliszk, hasonló arc és beállítás, valamint a turbán.

Látható, hogy Ingres számára inspirációul szolgált Fornarina fejdísze is, a turbán, ami felbukkan Ingres fürdőzői és odaliszkjein is, amint itt is látjuk. (szövegforrás e festői kapcsolatokról: Kiállítás katalógus, Portraits by Ingres: Image of an Epoch, Metropolitan Museum, New York, 1999.   -   archive.org Portraits by Ingres Imageof an Epoch)

Végül, hogy a rajz-disegno festői stílust követő Ingres ellenpárjaként, a romantikus festő Delacroix részéről is mutassunk egy képet hasonló témában: 5. Delacroix: Odaliszk című festménye, ahol egységes színtónusban, de kevésbé határozott vonalakkal, titokzatosabb jelleggel megfestve látjuk a hölgyet.


 NAGY KÉP ITT... 
Ingres vs Delacroix, 1824.Szalon
Ingres: XIII. Lajos esküje

Rajz kontra szín

Klasszicizmus kontra romantizmus


A vetélkedés először az 1824-es Párizsi Szalonban bontakozott ki, ahol Ingres a Raffaelló által inspirált XIII. Lajos esküjét, Delacroix pedig a görög függetlenségi háború egyik tragikus eseményét ábrázoló A chios-i mészárlást állította ki. Ingres festészete nyugodt, statikus és gondosan felépített volt, míg Delacroix műve viharos, tele volt mozgással, színekkel és érzelmekkel.

A mellékelt képen: Jean Auguste Dominique Ingres: XIII. Lajos esküje. "Notre Dame de l'Assomption" katedrális, Montauban, Franciaország, (Wikimedia, public domain). A képet Ingres Firenzében festette, Raffaelló erős hatását mutatja.

Ingres idézetek
(www.jeanaugustedominiqueingres.com)

Inkább legyen szürke, mint rikító.

Hosszú ideig rajzolj, mielőtt festésre gondolnál. Ha az ember szilárd alapot épít, nyugodtan alszik.

A rajzolás a festészet tartalmának három és félnegyedét tartalmazza... A rajzolás mindent tartalmaz, kivéve az árnyalatot.

A rajzolás a művészet valószínűsége. Rajzolni nem csupán a kontúrok reprodukálását jelenti; a rajz nem csupán vonalból áll: a rajz egyben kifejezés, a belső forma, a sík, a modellezés.


Az alábbi képen: Eugène Delacroix: A khioszi mészárlás. Louvre, (Wikimedia, public domain). A képet mindegy kettévágja a két gúlába csoportosított embertömeg, erős az ellentét a nyitott és szétszórt háttérrel. A kép egységes sötétbarna tónusa a komorságot és reménytelenséget hangsúlyozza.

 
Delacroix: A khioszi mészárlás
 
Ingres vs Delacroix, 1827.Szalon
Ingres: Homérosz apotheózisa

Rajz kontra szín

Klasszicizmus kontra romantizmus


Az 1827-es Szalonban ismét kitünt mennyire ellentétes a két irányzat és fő képviselőinek, Ingresnek és Delacroixnak a művészete, amivel megosztották a kritikusokat és a közvéleményt.

A mellékelt képen: A Homérosz apotheózisa (Louvre, Wikimedia, public domain) Raffaello Athéni iskoláján alapuló, piramis alakú kompozíció. A klasszicizmus művészeit és az általuk csodált antik művészeket gyűjtötte össze a festő, az antik világból a felső sorban elhelyezve, az utolsó évszázadok pedig lentebb. Raffaelló kivételesen a felső sorban (balról a második profil). Poussin jellegzetes arcát is látjuk lent balról, amint az emelvény felé mutat. Középszinten Homérosz alatt az Iliász és Odüsszeia allegórikus női alakjai. De közép szintre került Dante is balodalt a szélen. A festmény a Louvre egyik termének mennyezetén látható, ami akkor Homérosznak volt szentelve, ma egyiptomi művészetet találunk itt. (Az 1827-es szalonban az akkor még nem elkészült művet egy fehér/fekete - grisaille változatban mutatták be) Sikeres elkészülte, bemutatkozása után, ma a festményt inkább steril akadémikusnak mondják.

A lenti képen: Delacroix: Sardanapal halála. Az ókori király halálának történetét, aki inkább halotti máglyán, feleségeivel, rabszolgáival, lovaival és kincseivel körülvéve halt meg, mintsem hogy elfogják. A festmény ellenkezik minden klasszikus szabállyal. Mértéktelen érzelmi ábrázolás. A halál kendőzetlenül és az előtérbe kerül. Színeiben erőteljes, ahogy fentebb írtuk a A disegno ill. colorito kvalitások értelmezése kis fejezetünkben jellemzően egy szín tónusai uralják az egész képet, itt a vörös. A kompozició asszimetrikus, de igaz, hogy viszont kiegyensúlyozott. A korabeli fogadtatás a visszautasítás volt, Delacroix maga jegyezte meg: Vannak, akik azt mondják, hogy ez egy teljes bukás, hogy a Sardanapal halála valójában a romantikusok halála
 NAGY KÉP ITT... 
Delacroix: Sardanapal halála

Delacroix idézetek
(www.goodreads.com)

Rajzolókat lehet képezni, de a koloristának születni kell.

A hideg pontosság nem művészet... A festők többségének úgynevezett lelkiismeretessége csak az unalmas művészetre alkalmazott tökéletesség.

Az a művész, aki mindenben a tökéletességre törekszik, semmiben sem éri el azt.

Egy finom szuggesztió, egy nagy érzéssel megrajzolt vázlat ugyanolyan kifejező lehet, mint a legkészebb termék.

Soha nem lehet elég erőszakosan festeni.

Mitológiai témák mindig újak. A modern témák nehézkesek az akt hiánya és a modern viselet vacak volta miatt.

A festményen egy titokzatos híd épül a szereplők és a néző lelke között.

Milyen szomorú sorsszerűség folytán az ember soha nem élvezheti egyszerre természetének minden képességét, minden tökéletességét, amelyre csak különböző korokban képes.



 NAGY KÉP ITT... 
 
Egy Rubens kép másolata
Delacroix ill. Rubens: Oroszlánvadászat

A két nagy kolorista festő kapcsolatát mutatja, ahogy Delacroix tisztelegve Rubens mozgalmas tematikája és festői stílusa előtt számos képét olajfestményben másolja, valamelyest még fokozva a festőiséget, szélesebb ecsetvonásokkal, egységesebb színárnyalattal. Többségében Rubens 1620 - 1640 közti képeiből választ ahol mozgalmasabbak az alakok testtartása, melyekből sugárzik az életerő. A romantikus festőt, Delacroix-t egyébként is lenyűgözték a keleti és egzotikus tájak. 1832-es utazása Marokkóban, későbbi állattanulmányai is ihletül szolgáltak. Nagyméretű festményein oroszlánok és lóháton vadászok vívnak élet-halál harcot.

Peter Paul Rubens: Oroszlánvadászat, 1621, Alte Pinakothek, München, Wikimedia, public domain
Delacroix számos képet festett e témában. Itt több is megjelenik: en.wikipedia.org/wiki/The_Lion_Hunt_(Delacroix)


 NAGY KÉP ITT... 
 
A rokokó fordulat
Rokokó fordulat

A 17.századi Possin - Rubens vitán a Francia Akadémia berkein belül úgy látszott, főleg Charles Le Brun az Akadémia igazgatója tekintélye révén, mintha a klasszicizmus, vagyis a rajz-disegno irány gyözedelmeskedne. Nos, néhány évtizedre rá, Jean-Antoine Watteau, a rokokó festő jelentkezett képeivel és fordulatot hozott a vitában, eredeti és érzéki témáival, egyéni stílusávan fejtörést okozott az akadémikusoknak, akik elismerve művészetét még egy új műfajt is hivatalosítottak művei elfogadásakor.

Az ismert történet előtt érdemes viszont megemlíteni, hogy épp Charles Le Brun egyik nem épp szolgai tanítványa, Charles de La Fosse, már a 17.század második felében a rajz és a szín iskolái jellemzői egyesítésével egyszerre két ellentétes pártot képvisel a Királyi Festészeti és Szobrászati Akadémián és alkot többek közt a királyi palotában, Versaillesben. A fenti képen, Charles de La Fosse (1636–1716): Rinaldo és Armida, 1686 - 1691 közt, National Trust, Basildon Park, Berkshire, Wikimedia, public domain.

A téma itt Armida és az alvó keresztes lovag, Rinaldo. Amikor a szíriai Orontes folyó varázslatos szigetének felkutatása közben Rinaldo álomba merül, Armida felfedezi őt, és meg akarja ölni, de ehelyett beleszeret. Rinaldo terebélyes fa alatt fekszik, fejét egy párnára hajtva, bal kezében lándzsát tart, pajzsát és kardját a pajkos puttók elragadták. Armida, hosszú szőke hajjal és kék köpenyben, mellette térdel, két női kísérő, Phenice és Sidonie kíséri. A történet alapja Torquato Tasso (1544-1595): Gerusalemme Liberata (Felszabadított Jeruzsálem) című költeménye 1581-ből.

Charles de La Fosse ekkor még nem ismerhette Watteau műveit, így e művet a korai Nicolas Poussin művészetével, és különösen az 1620-as években és az 1630-as évek elején Rómában festett képek kolorista és velencei modorával hozhatjuk összefüggésbe. La Fosse, túllépett a formák festésének rajzalapú módszerei és a színvilág mesterei közötti különbségeken, megtalálta meg a képi szintézist. (Between Coloris and Dessein, Hector Reyes, doi.org/10.4000/crcv.15952 - e címen Poussin említett műveiből találunk képeket és szakmai szöveget)

Érdemes az egységes színtónus használatát, a fény-árnyék festési módot valamint a természet közeli ábrázolás módot megfigyelve összehasonlítani e képet a nagy kolorista, Peter Paul Rubens: Krisztus megkeresztelése fentebb már bemutatott festményével.
 NAGY KÉP ITT... 
Antoine Watteau: Cytherára való behajózás, kb. 1718-19, Berlin

Antoine Watteau: Cytherára való behajózás, kb. 1718-19, Charlottenburg Palace, Berlin, Wikimedia, public domain. Az ókori világban Cytherát , a görög szigetek egyikét tartották Vénusz, a szerelem istennőjének szülőhelyének. Így a sziget az istennő és a szerelem szent helyévé vált. Ezzel párhuzamosan a Cythera téma egyes 17. századi operák, színdarabok témája is volt.

Amikor Watteau-t 1714-ben az Akadémia tagjává fogadták, elvárták, hogy mutassa be a szokásos mestermunkát. A munka leadásának elmulasztása több szemrehányást is hozott. Végül 1717 ugusztusában bemutatta festményét, amelyet az elmúlt nyolc hónapban gyorsan megfestett. A festmény benyújtása után az Akadémia új besorolást talált ki számára, mivel a téma annyira feltűnő és új volt. Ennek eredménye a fête galantes(gáláns ünnepségek). Ezzel igazolást nyert, hogy egy festő a kolorista műfajban is kiérdemel akadémiai tagságot, habár nem épp a leginkább értékelt műfajban, vagyis nem a történelmi festői témában kapta meg a tagságot.

Ecsetvonások:
Watteau arról volt ismert, hogy könnyed és légies ecsetvonásokkal teremtett ködös, álomszerű hangulatokat. Ez különösen a foszló felhőkben és az elmosodott levelekben mutatkozik meg.
Színpaletta:
A táj világos palettája a 16. századi velencei festmények színvilágát idézi. A táj semleges palettáját szépen kiegészítik a szerelmesek ruháinak pasztellszínei.
Világítás:
Az álomvilágítás kiemeli a szereplők ruházatának élénk színeit. A vászon közepén a három fő párt világítja meg, az árnyékok pedig visszahúzódnak a fák közé játszani, így a többi szereplőre kevesebb figyelem jut. (Festői elemzés: www.artble.com)

 NAGY KÉP ITT... 
   Vissza