Ingres és Delacroix - két külön világ
Ingres az 1834-es szalonban állított ki utoljára. Ekkor ugyanis élete összegzésének szánt festményét
(Szent Szimfória vértanúsága, 1834, ami ma az Autun katedrálisában látható)
a klasszicisták és a romantikusok egyaránt támadták. Ingrest történelmi pontatlansággal, a gyönyörű szobornak
látszó Szent Szimfória alakjának nőies megjelenésével vádolták. Így hát 1834 végén visszatért Rómába, hogy ott a Francia Akadémia igazgatója legyen.
Viszont 1855-ben, a párizsi világkiállítás alkalmából retrospektív kiállítást kapott, majd
ugyanebben az évben III. Napóleon Légion d'honneur-rel, a Becsületrenddel tüntette ki.
A világkiállításon Ingres negyven, Delacroix pedig harmincöt festménnyel szerepelt, egyfajta retrospektív tárlaton,
amely a különböző múzeumokból kölcsönzött legnagyobb remekművekből állt össze. Delacroix ekkor kapott először
hivatalos elismerést a festészeti köröktől, valamint ő is megkapta a Becsületrendet. Az Akadémia tagja ő csak
két év mulva lett, miután addig épp Ingres ellenezte a beválasztását.
A következőkben korabeli kiadványokból idézünk annak ilusztrálására, ahogyan, néha elég leegyszerűsítve mutatták
be a két festő stílusát egymáshoz viszonyítva, nem riadva vissza a politikai párhuzamoktól sem.
1855
1855-ben a La Charivari szatirikus lap egy humoros monológot közölt Monsieur Prudhomme tollából:
"M. Delacroix és M. Ingres, M. Ingres és M. Delacroix.
M. Delacroix nem M. Ingres, de másrészt M. Ingres nem M. Delacroix.
Ez bizonyára világos! Ah! Bárcsak M. Delacroix lehetne M. Ingres,
bárcsak M. Ingres lehetne M. Delacroix!
De M. Delacroix nem M. Ingres és M. Ingres nem M. Delacroix."
(M. Prudhomme, Le Charivari, 1855. október 23. Idézi Patricia Mainardi, Art and Politics of the Second Empire, London, 1987)
A fenti két fotó forrása:
1. Wikimedia, André Adolphe Eugène Disdéri felvétele az 1855. szalon Delacroix terméről, illetve
2. Worldfairs.info/expopavillondetails
1832
A L'Artiste folyóirat egy cikkében arról írnak, hogy "a két férfi, aki jelenleg uralja a festészetet", Ingres és Delacroix képeit
soha nem szabad egyszerre nézni, mert gyökeresen ellentétes stílusuk miatt gyakorlatilag kioltanák egymást:
"Ez az antik és a modern zsenialitás csatája. M. Ingres a sok tekintetben a görögök hőskorához tartozik; ő talán inkább egy
szobrász, mint festő; kizárólag a vonal és a forma foglalkoztatja, szándékosan elhanyagolja az animációt és a színeket [. . .]
M. Delacroix, a ezzel szemben szándékosan feláldozza a rajzolás szigorát az általa ábrázolt dráma követelményeinek;
modora, amely nem annyira erényes és visszafogott, inkább lelkes és szenvedélyes, mint inkább
élénk, a színek ragyogását hangsúlyozza a vonalak tisztaságával szemben."
(Ismeretlen szerző, L'Artiste, 1832, vol. 3, no. 4)
És később így is történt, Ingres és Delacroix képei elkülönítve, két teremben jelentek meg az 1855-ös világkiállítás alkalmából
megnyitott párizsi Szalonban.
1846
Andrew Shelton egy mai kutató hivta fel a figyelmet egy 1846-os rajzra, karikatúrára, amiben egy közvetlen, fej-fej mellett álló
Ingres és Delacroix összecsapás látható. A rajzot, e műfaj egyik feltalálója készítette, Charles-Albert d'Arnoux vicomte,
ismertebb nevén Bertall, akinek már láttuk egy szatirikus rajzát fentebb.
"Ezen a metszeten a rivalizálás a vonal és a szín ismert vitájábanban öltött formát. Delacroix, dacosan áll
ellenfele előtt egy bozontos hegyű ecset mellett egy plakáttal, amely a vonalat mítosznak hirdeti,
és egy kidudorodó zsákkal, amelyen a "színek törvénye" felirat áll. Ingres
egy finoman elkészített ceruzára (porte-crayon) függesztett transzparenssel válaszol, melyen az áll, hogy
hogy ő a szürkeség prófétája."
A szöveg forrása: Andrew Carrington Shelton, Ingres versus Delacroix, Art History, Vol. 23 No. 5 December 2000 pp. 726-742
A Bertall rajz forrása: Le diable a Paris, 1854, archive.org
Egyébként a festő, aki a tanácsokat kapja a rajzon, Paul Delaroche, akkortájt a közönség körében népszerű, de a
kritikusok által nem annyira értékelt festő volt, aki 1832-ben lett a Szépművészeti Akadémia tagja. Az Akadémia
amfiteátrumában hatalmas falfestményt is készített 1836 - 1841 közt, Thiers miniszter megbízásából. A festmény
az Akadémához méltóan, klasszicista stílusban készüt, 75 életnagyságú figurát tartalmaz: középen Ictinosz, Appelle és Phidias,
az ókori Görögország három művésze, akik a zsűrit alkotják. Négy nőalak szimbolizálja a művészet korszakait:
görög, római, gótika, reneszánsz. Dealroche egy méltatásában szintén szó esik a két festő zseni ellentétéről:
1858
"M. Ingres és M. Delacroix mellett, akiknek abszolutizmusuk miatt csak korlátozottan volt és lehetett hatásuk a közízlésre,
volt hely egy olyan művésznek, akinek az lett volna a szerepe, hogy legalább látszólag kibékítse az ellentétes tanokat, és
mindenki törekvéseinek tolmácsolója lenne. M. Delaroche elvállalta ezt a nehéz szerepet, és teljes sikerrel teljesítette."
(Henri Delaborde, Oeuvre de Paul Delaroche, Paris, 1858)
Hogy ezeket a humoros rajzokat, sokszor egy egyszerű zsurnalista hozzáállás és a politikai színezés szülte, arra álljon bizonyságul a
fentebb látott Ingres és Delacroix lovas párbaj - a Bertall karikatúra - korabeli fülszövege:
1849
"A művészet köztársasága.
Halálig tartó párbaj M. Ingres, aki a Thiers vonal és M. Delacroix, a színek Proudhonja között.
Ez egy nem-győztes szituáció. Ha M. Ingres győz, a színeket kitiltják minden vonalból, és minden
aki a legapróbb festékfolttal is lázad, azt a végső büntetéssel sújtják. Ha Delacroix a győztes, akkor a vonalakat betiltják,
de olyan szigorúan, hogy a Pont-Neuf alatt horgászó embereket, akiket a Pont-Neuf alatt találnak azonnal letartóztatják.
Néhányan a vonal és a szín fúziójáról merészkedtek beszélni de ez a terv olyan nevetségesnek és extravagánsnak tűnik,
hogy hogy csak emlékeztetőül említjük meg."
Nos, a fent említett politikusok, Louis-Adolphe Thiers (1797-1877) a későbbi Harmadik Köztársaság elnöke lett, a "Rend Pártjának" vezetője,
Pierre-Joseph Proudhon (1809 - 1865) francia szocialista filozófus, a parlament tagja, aki szerint kormányzás valódi
formája az anarchia. Láthatóan a fenti szöveg egyik célja a művészeti és politikai szélsőségek, abszurdítások
kritikája, távol a komolyabb elemzésektől