„A

Magyar Építőművészek Szövetsége a következő szezonban nagyobb szabású előadás-sorozatot kíván rendezni, különböző művészi kérdések megvitatására. Az előadások között egyik legnagyobb érdekességnek Ígérkezik Ottó Wagnernek, a bécsi művészeti akadémia világhírű tanárának előadása, melynek megtartására számos előkelő építész kiséri el az ősz mestert. A MÉSZ. meghívására már eddig is többen bejelentették látogatásukat, többek közt Josef Hoffmann építőművész, Gustav Klimt festőművész, Max Fabiani építőművész, Berthold Löffler festőművész, Josef Lux író, Kóló Moser festőművész, Josef Plecnik, Paul Roller, Ottó Schönthal, Julius Deininger építőművész, stb. Az előadás nyilvános lesz és pontos idejét a napilapok fogják közölni. A bécsi művészek nagyszámú látogatásának fő célja megismerkedni a magyar művészek modern törekvéseivel és elsősorban a Lechner Ödön építőművész alkotásai iránti érdeklődés vonzza Őket hozzánk” -olvashatjuk a Világ, 1911. októberi számában (2. évfolyam, 233-258. o.).

I

zgalmas kordokumentum, impozáns a lista – benne a polihisztor építész Max Fabiani nevét is olvashatjuk. Csak elképzelni tudjuk milyenek lehettek ezek az előadások, hiszen két eltérő szemléletű, ám egymást tiszteletben tartó világ találkozott ekkor. A bécsi szecesszió az építészetben is alapvetően különbözött mindattól, ami az akkori Magyarországon modernitásként a szecessziós mozgalom égisze alatt jelentkezett. Az egyik helyen kozmopolita törekvések, a másikon pedig a nemzeti törekvések, a sajátosan magyar karakter megalkotása jellemezték a megújulást.

A

szlovén-olasz származású Fabiani az Osztrák-Magyar Monarchia soknemzetiségű világának jellegzetes képviselője. Nemcsak építész, hanem egyfajta polihisztor is: építészi tervező munkája számtalan városrendezési programmal egészült ki. „Reneszánsz ember” volt, nemcsak várostervező, művészettörténész, hanem festő, feltaláló, sőt filozófus, de költőként és nagyszerű íróként is maradandót alkotott.

M

aximilian Fabiani (1865–1962) a szlovén karsztvidék egyik falujában Kobdilj/Štanjel közelében született. Apja Antonio Fabiani olasz, friuli földbirtokos, anyja, Charlotte von Kofler trieszti arisztokrata családból származott. Kozmopolita családban nőtt fel, természetes volt, hogy korán megtanult három nyelvet (szlovén, német, olasz). Kobdiljban végezte az elemi iskolát, majd Ljubljanában német középiskolába járt, ezt követően Bécsben a Technische Hochschuléban 1889-ben diplomázott. Ez után Kis-Ázsiában és Európában tett tanulmányutak következtek.

B

écsbe visszatérve néhány évig együtt dolgozott Otto Wagnerrel, együtt írták a hatalmas visszhangot kapott Modern Építészet című könyvet (jóllehet a könyv első, majd ezt követő számtalan kiadásán már csak Wagner neve szerepelt). Közösen dolgoztak Wagner bécsi elektronikus városi vasúti projektjén is.

T

ervezői munkásságának első periódusa is Bécshez kötődött: tanulmányait folytatva várostervezésből szerzett doktori fokozatot, majd később a díszítő rajz, a belsőépítészet és rövid ideig az építészeti kompozíció tanáraként is tevékenykedett. Az Osztrák Építészeti Társaság alapító tagja, az Osztrák Mérnökök és Építészek Társaságának elnöke volt. Egy ideig városi tanácsadóként dolgozott a bécsi belügyminisztériumban, később pedig a trónörökös Ferenc Ferdinánd építészmérnöki, művészeti és urbanisztikai tanácsadója (a szóbeszéd szerint Fabiani is azt tanácsolta, hogy a trónörökös ne menjen Szarajevóba).

1

896 és 1917 között saját építészeti stúdiót működtetett Bécsben. Ekkor születtek ikonikus bécsi épületei, a szecesszió puritánabb világának gyöngyszemei: a bécsi Artaria-ház a Kohlmarkton, az Uránia a Wien csatorna partján és a Portois & Fix üzlet és lakóház az Ungargassén.

A

kkori projektjei között szerepelt még Ferenc Ferdinand brioni kastélya, a Konopište kastély felújítása. Legkorábbi tervei közt fedezhetjük fel az abbaziai (ma Opatija, Horvátország) „Köztisztviselők gyógyfürdője” épületegyüttesét. Utóbbi kevésbé ismert magyar vonatkozása, hogy benne működött az akkori idők felkapott abbáziai cukrászdája, a budapesti Gerbeaud-cég kihelyezett részlege (ez ma a Pavilion Šporer, kiállítási csarnokként hasznosítva). Az egykori cukrászdába naponta vonaton érkezett a friss sütemény Budapestről.

A

háború, majd az azt követő időszak, a Monarchia szétesése nehéz döntések elé állította építészünket. 1917-ben professzorrá nevezték ki a bécsi egyetemen, majd tanári állást ajánlottak fel neki az akkor alakított ljubljanai egyetemen is. Fabiani azonban az utóbbit nem fogadta el, hanem 1919-ben az Olasz Királysághoz csatolt szülőföldjére, Goriziába költözött és felvette az olasz állampolgárságot.

V

égleg elhagyva Bécset projektjei Szlovéniában és Olaszországban valósultak meg. Az 1920-as években részt vett az isonzói csaták által elpusztított területek rekonstrukciójában. A háború sújtotta Posočje, Goricia és Karst régió 1917–1922 közötti felújítását is Fabiani vezette, majd később Goricia városának főépítésze és várostervezője lett, ahol haláláig saját műhelyében dolgozhatott. Élete utolsó szakaszában, az 1950-es években már csak városrendezési terveket készített olyan nagy olasz városoknak is, mint Velence, Padova és Trieszt, ám munkái nevéhez kötve sokáig csak szűkebb pátriájában, Goriciában lehettek ismertek. (Az anonimitásnak politikai okai voltak.) Nyilván szülőföldjéhez történő ragaszkodása vezérelte, ám e régió történetének drámai változásai, időnkénti zavaros viszonyai ellenére – vállalva ennek ódiumát – élete végig itt tevékenykedett. 1938 és 1962 között Fabiani az olasz kulturális örökség alapítványának felügyelőjeként szolgált, és vizsgálta azokat az épületeket és műemlékeket, amelyek megőrzés vagy helyreállítás szempontjából támogatást igényeltek. 97 évesen hunyt el szeretett Goriciájában.

P

ályája korai szakaszában maradandó nyomot hagyott Szlovénia fővárosának (Ljubljana) építészeti arculatán is: a Ljubljanát is romba döntő 1895-ös földrengést követő újjáépítési, városrendezési koncepció kötődik a nevéhez. Fabiani jelentése volt az első szlovén nyelvű, várostervezéssel foglalkozó szöveg. Korszakos jelentőségű szlovén építésztársával, a szintén Wagner műhelyében tanult Jožef Plečnikkel együtt alkották meg a szlovén főváros (Ljubljana) századfordulós, sok vonatkozásában szecessziós arculatát, valósították meg városrendezési terveiket. Plečnik a legismertebb alkotásait Fabiani városrendezési terveihez készítette.

E

tanulmányunkban munkássága első periódusának meghatározó bécsi és trieszti épületeit vesszük górcső alá, amelyek a szecesszió puritánabb világának, a korai modernizmusnak is iskolapéldái.

B

udapest felől autón érkezve Bécs belvárosába egy városképi jelentőségő, jellegzetes kontúrokat mutató eklektikus épület vonja magára a figyelmet a Wien-folyó bal partján: ez az Uránia Társaság tudományos ismeretterjesztésnek szentelt székháza, az Uránia Ház. Max Fabiani sajátos hangulatú épületén a historizmus és a szecesszió formái keverednek. Habár építészünk korábban a radikális modernitást képviselő szecesszió építészeként jelent meg Bécsben (például az Artaria-ház építésével), ennél az épületnél – a megbízásnak megfelelően – a tradicionális építészet formáit is használja. A megjelenés sajátos neobarokk feelingje miatt viccesen „baroccus fabiensis” -nek nevezték a Ferenc József császár által 1910-ben avatott városi-közösségi épületet. Az obszervatórium tornyát záró félgömb sajátos egységet alkot a hajóra is emlékeztető, ívesen záródó, trapéz alakzatban szétterülő épülettömeggel, ám alapjaiban el is tér a bécsi szecesszió épületeitől. (Harmadik emeletén 1938-ig működött az a központi elektromos órarendszer, amely automatikusan továbbította az időjelzést minden bécsi telefonelőfizetőnek.)

M

ár említett szecessziós épületei viszont – az Uránia Házzal ellentétben – egyrészt belesimulnak az utcaképbe, másrészt a bécsi szecesszió meghatározó jellegzetességeit viselik, a Portois & Fix üzlet- és bérház pedig építésének évét (1899–1900) meghazudtolóan annyira előremutató, hogy szakleírásokban korai modernista épületként is jellemzik.

E

z az épület Bécs belvárosában található (Kohlmarkt 9.). A bécsi szecesszió jellegzetes építészeti alkotása, 1900 és 1902 között építették, Max Fabiani tervei szerint.

A

z eleinte művészi metszetekkel, később zeneművek kottáival is kereskedő, olasz származású Artaria testvérek a 18. század közepén telepedtek le Bécsben, és az első kerületi utca 9. számú épülete lett a székházuk. (Mozart Haydn, majd Schubert munkáit is ők forgalmazták Európa-szerte.) Maga az utca a Belváros egyik elegáns utcája, amely a Hofburg főbejáratához vezeti a látogatót. 1902-re felépült új székházukat a korai bécsi szecesszió fontos példájának tartjuk.

A

z épületnek stílusmeghatározó hatása volt Bécsben: Fabiani a homlokzat márványburkolatát Otto Wagner elképzelései nyomán tervezte, és itt jelentek meg először a később népszerű trapéz alakzatban kiugró ablakok. (A bécsi humor az előre ugró ablakszegmensek miatt hívta "Tramwayhäusl"-nak, „villamosházikónak”). A wagneri „szegecselés” is felbukkan a homlokzaton, amelyet egyfajta „napellenzőként” előreugró, a reneszánsz palazzók klasszikus zárópárkányát, homlokzatlezárását is megidéző attraktív peremdísz zár. Utóbbi szintén Wagner épületeinek kedvelt eleme.

A

z Artaria házé különös műgonddal tervezett és kidolgozott: a párkányt és a homlokzatot a szintén antik építészetet idéző tojássor választja el gyöngysoros szegélykeretben, a perem pálcákkal tagolt felületén pedig geometrikus mintákból szőtt, arannyal festett dekoráció sejlik fel már az utcaszintről felfelé tekintve is. A ház – az ilyen típusú szecessziós épületek szerkezetére jellemzően –, egy földszinti üzleti zónára és fölötte egy lakórészre van felosztva (utóbbit itt ma már irodaként használják). A homlokzat üzleti része négy pillérrel osztott, amelyek három szegmense felett vertikális osztások közt sorakoznak a következő három emelet említett előreugró ablakai.

E

zt az alsó részt két pillér keretezi, szecessziós szobordíszei (férfi kalapáccsal és nő almával, Alfonso Canciani munkái) szintén antik előképeket idéznek A technikai megoldások közül kiemelendő, hogy ez az egyik első épület, ahol az elektromos vezetékeket a vakolat alá süllyesztették. A homlokzat tagolása hasonlít Otto Wagnernek a Kärtner Strassén korábban felépített Neumann-áruházáéhoz (az üzletrész hatalmas ablakait tartó vasszerkezet mindkét épületnek innovatív eleme), de Fabiani elhagyja a Wagner épület historizáló kerámiadíszeit (Zsolnay-gyári munkák): nála a homlokzat geometriája válik látványelemmé. Az épület történetéhez tartozik, hogy közvetlenül átadása után a földszinti termeiben rendezték meg azt az Alfonz Mucha kiállítást, amely a korabeli újságok tanúsága szerint reveláció és hatalmas közönségsiker is volt.

A

földszinten lévő nagy ablakok, illetve a homlokzati díszítőmotívumok hiánya figyelhető meg másik nagy érdeklődést kiváltó bécsi épületén is, az Ungargassén felépített üzlet- és bérházon. A ma is működő Portois & Fix bútorgyártó és belsőépítész céget 1881-ben a bécsi mesterdekoratőr Anton Fix (1846–1918) és a francia Auguste Portois (1841–1895) alapította.

Ü

gyfeleik a császári udvar, a császári és a királyi fenségek, a nemesség, az iparosok, a felső középosztály, valamint lakberendezési cégek, vállalatok voltak. A cég székházát (Haus Portois & Fix, üzlet, bemutatóterem és bérház) Bécs 3. kerületében, az Ungargasse 59–61. szám alatt Max Fabiani tervezte. Az 1899 és 1900 között felépült komplexum kivitelezésben Otto Wagner, Koloman Moser és Josef Hoffmann is részt vett, hogy aztán a terveik alapján készült berendezési tárgyakat is bemutathassák itt. A cég oroszlánrészt vállalt a szecessziós enteriőrök kivitelezésében, bebútorozásában is. Számtalan századfordulós együttes kialakítása jelzi jelenlétüket, az Otto Wagner tervezte földalatti királyi csarnokától egészen Adolf Loos elhíresült Amerika-bárjáig.

A

Fabiani tervezte üzletház elkészültekor botrányt váltott ki dísztelen homlokzatával. Alaposabban szemrevételezve azonban feltűnik, hogy az épületnek – az akkori szemlélő számára szokatlan – színes csempeburkolata van. A különböző árnyalatú zöld csempékből kialakított mustra a velencei Doge-palota különféle márványlapokból alakított szőnyegszerű mintázatát is felidézi. Építészünk egy modern, optikai hatású felülettel burkolt épületet alkotott. Azt már kevesebben tudják, hogy ezt a finom zöld árnyalatokból építkező csempeburkolatot és az ezekhez illeszkedő barna kerámia ablakkereteket a pécsi Zsolnay gyár készítette és szállította a megbeszélt tervek alapján.

E

z volt Zsolnay utolsó, Bécs városának készített munkája. Az eredményt az 1900-ben elhunyt kerámiagyáros már nem láthatta. A közvetítő bécsi kereskedő Carl Habenichttel is ekkor fejeződött be az együttműködésük. (Zsolnay korábbi bécsi építészeti kerámia megrendeléseit is ő közvetítette.) A házat tehát a történelmi ornamentika elhagyása és egy igazi, a nagyvárosi építészethez köthető újítás jellemzi: a homogén felületet alkotó homlokzati csempeburkolat alkalmazása. Ez a városokban egyre fontosabbá váló higiéniai követelményeknek is megfelelt. „A modern építészet megszületése Közép-Európában a homlokzat megújításával ment végbe először, a század első éveiben, s ezt a fejlődést inspirálta az e törekvéseknek kiválóan megfelelő, korszerű homlokzatburkoló anyag: a Zsolnay építészeti kerámia” – írja minderről a korszak kiváló kutatója, Moravánszky Ákos.

A

szecesszióra oly jellemző hullámvonal is csak az épületet záró perem bádogdíszein látható. A negyedkörívben hátra hajló tető formája is a bécsi szecesszió egyik jellemzőjeként köszön majd vissza más bécsi épületeken. Nem véletlen tehát, ha az első benyomások alapján a korai modernizmus egyik példájaként is hivatkoznak Fabiani üzletházára. Alaposan bejárva azonban számtalan finoman megalkotott részlet figyelmezteti a látogatót, hogy az épület mégis a századforduló éveinek a gyermeke.

U

gyanez a puritán – ám a bécsi épületénél markánsabb – formaalkotás és előremutató modernista szellem lengi be a trieszti „Narodni Dom”/Nemzetek Háza 1904-ben elkészült épületét. ( Via Fabio Filzi, 14. ) A Trieszt Takarékpénztár és Hitelbank megbízásából a szlovén kisebbség gazdasági, társadalmi, kulturális, művészeti és sportélete számára tervezett és felépített épület egyike az Európában elsőként született többfunkciós közösségi létesítményeknek. Trieszt az Osztrák-Magyar Monarchia korában multikulturális város volt ahol különböző nemzetiségek és kultúrák éltek egymás mellett. Az épület létrehozásával a szlovének azt is kifejezték, hogy ők ennek az együttélésnek a részei. Példamutató racionalitás és funkcionalitás érzékelhető a belső terek elosztásában: étterem, kávéház a földszinten az utcafronton, bent tanácsterem, tornaterem, színház, nyomda és egyéb helyiségek füzére. Legfelső emeletén szálloda volt 24 szobával és 12 apartmannal. Az épület monumentális bejáratát Koloman Moser által tervezett színes, szecessziós ablakok díszítették.

A

modern építészet e büszke trieszti nagykövete robosztus kocka tömegével simul a város szövetébe. Egyszerre idézi meg a reneszánsz palazzók világát és hirdeti az építészet új anyagainak lehetőségeit. A kocka forma látványosan oszlik két részre: a puritán épület alsó fele a vasbeton tartópillérek hangsúlyozásával kontrasztot alkot a felső fél finoman színezett, tagolatlan tömegével. Az épület főbejáratát a betonelemekkel kiemelt-támasztott portál szigorú geometriája hangsúlyozza. A főbejárat feletti balusztráddal szegélyezett erkély és a tető körbefutó kiugró antikizáló párkánya pedig az építészet klasszikus hagyományait idézi. A bécsi épületéhez hasonló, finom színárnyalatokból összeálló téglaburkolat gazdagította. Sajnos az épületet 1920-ban egy etnikai hátterű akcióban felgyújtották, és kis híján megsemmisült. A megmaradt épület csonkból később újjáépítették, szerencsére napjainkra szakszerűen helyreállított „szőnyegmintás” homlokzata őrzi tervezője eredeti elképzelését.

B

Másik trieszti épülete Muratti Bartoli grófnő megbízásából épült 1905-1906 között. A megrendelőjéről elnevezett, szintén többfunkciós belvárosi, főtéri épület lakó- és kereskedelmi funkciót egyaránt kapott. A város főterének szélén a Piazza della Borsa 7. számú épületét „Zöld háznak”, Casa Verdinek is nevezik. Az épület egyszerű, áttekinthető tagolását a homlokzat elegáns geometriája hangsúlyozza. Fabiani puritán formái itt is meghatározóak, az épület szerkezetében és dekorációjában is hangsúlyosan viseli a szecesszió jegyeit, különösen, hogy homlokzatán az egymást keresztező geometrikus mustra rombuszai felett az épület felső részét hullámzó stilizált növényi ornamentika gazdagítja. A fáma szerint az attraktív növényi díszítmény a megrendelő követelésére, utólag került ide. Mindenesetre az egymásba fonódó, jobbra-balra hajló levélformák (akantuszlevelek) jól illeszkednek a homlokzat más, az antik építészetet is megidéző kazettás-geometrikus díszítőelemeihez. A lakórész dekorációját a látványos, zöldre festett kovácsoltvas erkélyrácsok koronázzák.

A

z épületet teljes egészében vasbetonból építették, amelyet akkoriban csak teherhordó szerkezetekhez használták. A kereskedelmi és a felsőbb emeletek lakórésze jól láthatóan elkülönül a homlokzaton is Az alsó rész valójában egy különleges, ritmusosan tagolt vasszerkezet (konstrukció) amelynek látványos eleme a mezzaninon kialakított étterem kissé előreugró hatalmas, az egész szintet átfogó szalagablaka. A földszinti üzletek és irodák fölé tervezett, eredetileg kóser étterem, a Goldberger így a főtér korábbi építészeti egységeitől eltérő, modern látványelemmé is válhatott. A korabeli archív felvételeken láthatóak a földszinten helyet kapott trieszti cégek üzletei, irodái: az Antonio manufaktúra raktára, a Bartoli & Figlio iroda, a Casa Croff Központ és a Gulliver könyvesbolt. Az épület innovatív technikai megoldásai mellett újszerű a lakások tagolása és emeletenkénti elhelyezése. Ezekbe – Triesztben elsőként – elektromos lift vitt fel. Mindezekkel együtt az épület egyfajta határvonalat képez Trieszt tradicionális eklektikus építészete és az új idők modernizmusa közt.

B

écs 2015-ben ünnepelte Max Fabiani születésének 150. évfordulóját. Méltó kiállítás emlékezett e kiváló, a modernitást képviselő olasz-szlovén építészre. A kiállítással egyidőben jelent meg a Max Fabiani. A Monarchia építészete című monográfia, amely három különböző ország és kultúra (Ausztria, Olaszország, Szlovénia) összekapcsolójaként és a modern építészet egyik bécsi atyjaként mutatja be építészünket. A cél kétségtelenül az volt, hogy munkássága, amely hosszú ideig nem kapott megfelelő figyelmet, méltó helyére kerülhessen.