Nietzsche: kétféle szenvedő van
(és kétféle romantika)
"[Első előfeltevés:] Minden művészet a termékeny és tevékeny élet szolgálatában álló gyógymódnak és segédeszköznek tekinthető;
mindig feltételezik a szenvedést és a szenvedőket.
[Második előfeltevés:] De kétféle szenvedő van: először is azok,
akik a
túlcsorduló élettől szenvednek - ők dionüszoszi művészetet akarnak, tragikus életszemléletet, tragikus belátást
(MEGJEGYZÉS: a dionüszoszi művészetről. Nietzsche nem fogadja el Winckelmann
"nemes egyszerűség és csendes nagyság" egyoldalú jellemzését
az ideális művészetről. A mértéket követelő racionalitás apollóni művészetének, ami formát ad az ideáknak, a művész eszméjének
ki kell egészülnie a dionüszoszi művészettel, ami iracionális és mértéktelen, formát bont és rombol mámorában, akár
Dionüszosz a bor istene)
...és aztán azok, akik az
elsorvadó élettől szenvednek, akik pihenést keresnek, a csendet, a háborítatlan tengert, a megváltást önmaguktól
a művészet és a tudás által, vagy pedig a mámort, a görcsöket, a révületet és az őrületet. Az utóbbi kettős szükségletnek
felel meg a romantika minden művészetben és megismerésben, és ebbe Schopenhauer éppúgy beletartozott (és beletartozik), mint Richard Wagner.
(MEGJEGYZÉS: Nietzsche az ellen a romantika ellen szól, ami hamis megoldást kinál, önbódítást, ugyanis a
rombolás, a formabontás célja az alkotás kell hogy legyen)
[Harmadik előfeltevés:] A rombolás vágya, a változás és a válás egy túláradó energia kifejeződése lehet,
amely azért felválalja a jövőt is (az én kifejezésem erre, mint ismeretes, „dionüszoszi”); de lehet a gyűlölet a
öröklött és hátrányos helyzetűek között is, akik elpusztítanak mindent, mert
minden létező megbotránkoztatja és provokálja őket ...
A halhatatlanság akarata tehát kettős értelmezést igényel. Először is a hála és a szeretet ösztönözheti…
De lehet annak zsarnoki akarata is, aki ugyan mélyen szenved, ... de aki mintha mindenen bosszút állna azzal,
kínzásának képét rájuk kényszeríti, ezzel bélyegezi őket.
Ez az utolsó változat a romantikus pesszimizmus a legkifejezőbb formájában, legyen szó akár Schopenhauer
akaratfilozófiájáról, akár Wagner zenéjéről - a romantikus pesszimizmus, kultúránk sorsának utolsó
nagy eseménye.
... azoknak, akik a legjobban szenvednek és a legszegényebbek az életben, mindenekelőtt szelídségre, békességre és jóságra lenne
szükségük mind gondolatban, mind tettben... egyszóval olyan védő pajzsra, amely távol tartja a félelmet és optimista burokban őrzi az embert... "
(MEGJEGYZÉS: Nietzsche ezzel arra céloz, hogy a dionüszoszi szenvedélynek, mámor, káosz és pusztításnak az apollóni rendezettség és
harmónia felé kell végül irányulnia, vagyis konstruktívnak kell lennie. A tökéletes műalkotás az apollóni/dionüszoszi egységből
jöhet csak létre, ilyen volt néhány görög tragédia - lásd Nietzsche A tragédia születése, illetve lásd
en.wikipedia.org/wiki/Apollonian_and_Dionysian és kotelezok.blog.hu/2010/10/04/a_tragedia_szuletese_dionuszosz_es_zarathusztra
A Nietzsche idézet forrása: Friedrich Nietzsche, Az örömteli tudomány, 1882.
web: philosophynow.org/issues/137/Two_Famous_Philistines_of_Philosophy)
Ha a apollóni/dionüszoszi fogalompárt a klasszicizmus/romantika fogalompárnak feleltetjük meg
a Nietzsche által szorgalmazott apollóni és dionüszoszi művészet integrálása nyomán a klasszicizmus és romantika bizonyos
jellemzőinek integrálása juthat eszünkbe, amit a preraffaeliták megvalósítottak, tematikában és formailag is.
Az apollóni/dionüszoszi fogalmakról
Az alig huszonöt éves Friedrich Nietzsche 1896. május 28-án tartott előadása a baseli egyetemen nagy és szélsőséges visszhangot váltott ki.
Nietzsche volt az első, aki a görögséget és a görög művészetet az élet felől közelítette meg, afelől az élet felől, amit az akkori emberek
éltek és megéltek, és ami egyáltalán nem volt olyan idilli, mint amilyennek a későbbi korok ábrázolták. Azt vallotta, hogy maga a művészet
és annak fejlődése szoros összefüggésben van az élettel, azzal, ahogyan éltek a görögök, ahogyan ők maguk megteremtették az alapokat a
művészetük kifejlődéséhez. Ehhez két központi szimbólumot használt fel, két istenalakot, az Apollónét és Dionüszoszét, amely szerinte
meghatározta mind a görögség életét, mind pedig művészetét. Ez a két alak, bár teljesen különbözőek, szövetségre léptek, és ennek tökélye
a görög tragédiákban és a tragédiák korának emberében tört felszínre. (szemanrozsa.blog)
Apollón a forma, a világosság, a szilárd körvonal, a napfényes álom és mindenekelőtt az individualitás istene
Dionüszosz ellenben a bomlás, az eksztázis, az orgiazmus istene
Az apollóni elem vonzereje abban rejlik, hogy egy pillanatra sem feledkezünk meg a műviségről, a távolság tudata megmarad
A dionüszoszi művészeteknél viszont elmosódik a határ. Akit magával ragad a zene, a tánc és más művészi varázslat, az lemond a távolságtartásról
Az apollóni túl van a köznapi valóságon, ő az álom birodalma
A dionüszoszi szintén túl van a köznapi valóságon, ő viszont a mámor birodalma
A fényes és bölcs, ám ugyanakkor hideg, kimért, végletekig tudatos Apollón a látszatteremtés és a plasztikus formaadás istene
A megittasultan tántorgó Dionüszösz viszont a látszatokat és a formákat bontó, magával ragadó zenéé
Apolló az olimposzi istenekhez méltó és a harmónia patrónusa
Dionüszosz jószerivel a barbár, alvilági erőket felszabadító hatalom: életeleme a mértéktelenség
Apollón etikai istenség: a mértéket követelő racionalitás.
A Dionüszosz által pártfogolt művészetben az emberi létezés éjszakai oldala, az ösztönéletnek az ész által be nem világított mélysége fejeződik ki.
Ahogyan a görög művészet csak az apollóni és a dionüszoszi elv sajtos együttműködéséből vált esztétikai eszményképpé,
úgy a kultúra előre vitele is csak így remélhető.
Források:
1. Az élet és a művészet fogalmai A tragédia születésében (szemanrozsa.blog) – féléves dolgozat 2009-ből, mesterin
2. Nietzsche - Szellemi életrajz, Rüdiger Safranski könyve, Európa, 2002, Budapest
3. A tragédia születése: Dionüszosz és Zarathusztra (somogyig blogja: Nemcsak kötelezők, röviden)
NAGY KÉP ITT...