A francia köpontosított hatalom csökkenő szerepe

   
XIV. Lajos akit "Napkirályként" is ismertek, még megkövetelte, hogy az arisztokrácia tagjai az udvarban mellette legyenek a Versailles-ban, Központosította a hatalmat és ellenőrzése alatt tartotta a nemességet. De halála után, csupán öt éves dédunokája örökölte a trónt, így a Francia Királyságot régensnek kellett irányítania, amíg a XV. Lajos el nem érte a tizennégy éves kort. De ezután is a hatalmat inkább miniszterei és szeretői tartották a kezükben. Az arisztokrácia számos tagja visszatért saját birtokára és kastélyába, amelyet elhanyagoltak a hosszú udvari tartózkodásuk alatt. Ez hozzájárult a monarchia központosított hatalmának hanyatlásához és a decentralizáltabb nemesség kialakulásához.

Ahogy az arisztokrácia visszatért saját birtokaira és kastélyaiba, megnőtt a nők szerepe e birtokok és háztartások irányításában. Gyakran ők voltak felelősek a birtokok napi szintű igazgatásáért. Emellett jelentős szerepet játszottak családjuk társadalmi státuszának és presztízsének fenntartásában azáltal, hogy vendégeket fogadtak és szórakoztattak, valamint ruhatáruk és személyes megjelenésük kezelésével foglalkoztak. Sőt, néha képviselték családjukat a más nemesekkel folytatott tárgyalásokon és szövetségekben. A képen, Jean-Antoine Watteau: Velencei Ünnepségek (Fêtes Venitiennes), 1718-1719, Skót Nemzeti Galéria

A rokokó festészet gyakori témája a nők ábrázolása intim vagy otthoni környezetben. Ezek a festmények gyakran ábrázolják őket budoárjukban, öltözőszobájukban vagy kertjükben, ahol szabadidős tevékenységekben, például zenében, táncban vagy olvasásban vesznek részt. Nemegyszer látjuk őket játékos, kacér nőként, és a könnyedség és az élvezetek keresésének érzését közvetítik.

A meghitt piknikektől a nagyszabású partikig, az "örömünnepek" egy népszerű szórakozási forma volt a felsőbb osztályok körében. Ezekre a szabadtéri összejövetelekre a királyi palota kertjein kivül, az arisztokrácia vidéki birtokain is sor került és az udvar tagjai és vendégeik vettek részt rajtuk. Zenét, táncot, valamint különféle ételeket és italokat kínáltak. Elegáns kertek a vidéki kastélyok környezetében is gyakran voltak, szökőkutakkal és szobrokkal kiegészítve, amiket az elit státuszszimbólumának tartottak. A nemesség egyébként, még a csónakázást is élvezte Franciaország számos vízi útján, például a Szajnán és a versailles-i csatornákon.

Jean François Bozio (1764–1827): Bal de société (itt ez már a 18.század vége..)
 
Ebben az elit társadalomban a férfiak jellemzően a "le bon ton" stílusban udvaroltak a nőknek, amihez szigorú illem- és etikettkódexet kellett betartaniuk. A férfiaktól elvárták, hogy kifinomultak, bájosak, valamint a művészetekben és az irodalomban jártasak legyenek, hogy lenyűgözzék és megnyerjék a nőket. A táncot és az etikettet fontos készségnek tartották az előkelők közt, mivel ezek tükrözték az egyén társadalmi státuszát és kifinomultságát. Épp ezért a tánc- és etikettórákat is a nemesi oktatás szükséges részének tekintették.

Rokokó fordulat

A 17.századi Poussin - Rubens vitán a Francia Akadémia berkein belül úgy látszott, főleg Charles Le Brun az Akadémia igazgatója tekintélye révén, mintha a rajz-disegno irány gyözedelmeskedne. Nos, néhány évtizedre rá, Jean-Antoine Watteau fordított ezen. Munkáiban a színeket, a fényt és a hangulatot hangsúlyozta, és festményein gyakran ábrázolt álomszerű, éteri jeleneteket, amelyek az érzelmeket és az érzékiséget hangsúlyozták. Watteau színhasználata korában újszerűnek számított, és munkássága hozzájárult ahhoz, hogy a barokktól egy eltérő új stílus, a rokokó mint jelentős művészeti irányzat meghonosodjon. Művészetét az Akadémia körein belül is elismerték, sőt egyes történészek szerint, újszerű témái számára még egy új festészeti műfajt is hivatalosítottak.



E történet részletezése előtt viszont érdemes megemlíteni, hogy épp Charles Le Brun egyik nem épp szolgai tanítványa, Charles de La Fosse, már a 17.század második felében a rajz és a szín iskolái jellemzői egyesítésével egyszerre két ellentétes pártot képvisel a Királyi Festészeti és Szobrászati Akadémián és alkot többek közt a királyi palotában, Versaillesben, az Invalidusok temploma kupoláján, stb. A fenti képen, Charles de La Fosse (1636–1716): Rinaldo és Armida, 1686 - 1691 közt, National Trust, Basildon Park, Berkshire, Wikimedia, public domain.

A téma itt Armida és az alvó keresztes lovag, Rinaldo. Amikor a szíriai Orontes folyó varázslatos szigetének felkutatása közben Rinaldo álomba merül, Armida felfedezi őt, és meg akarja ölni, de ehelyett beleszeret. Rinaldo terebélyes fa alatt fekszik, fejét egy párnára hajtva, bal kezében lándzsát tart, pajzsát és kardját a pajkos puttók elragadták. Armida, hosszú szőke hajjal és kék köpenyben, mellette térdel, két női kísérő, Phenice és Sidonie kíséri. A történet alapja Torquato Tasso (1544-1595): Gerusalemme Liberata (Felszabadított Jeruzsálem) című költeménye 1581-ből.

Charles de La Fosse ekkor még nem ismerhette Watteau műveit, így e művet a korai Nicolas Poussin művészetével, és különösen az 1620-as években és az 1630-as évek elején Rómában festett képek kolorista és velencei modorával hozhatjuk összefüggésbe. La Fosse, túllépett a formák festésének rajzalapú módszerei és a színvilág mesterei közötti különbségeken, megtalálta meg a képi szintézist. ( Hector Reyes tanulmánya: Between Coloris and Dessein, doi.org/10.4000/crcv.15952 )

Hasonlítsuk össze e képet a nagy kolorista, Peter Paul Rubens: Krisztus megkeresztelése fentebb már bemutatott festményével. Illetve az itt mellékelt Rinaldo és Armida (1629) hasonló témájú festménnyel, a Rubens tanítvány, I.Károly angol király udvari festőjének, Anthony van Dycknek a munkájával. Érdemes megfigyelni az egységes színtónus használatot, ami Fosse esetében még egységesebb; a fény-árnyék festési módot, amivel a testek felületeinek egyes részeit világosabb színnel erőteljesebben emeli ki. Valamint a természet ábrázolás mód is változik Fosse esetében, amennyiben a természet, a friss lombok uralják a kép hátterét.

XIV. Lajos festői közt Charles LeBrun (1638-tól "Őfelsége festőjeként" jelölték meg) valamint Hyacinthe Rigaud (a nevezetes királyi portré alkotója) mellett Charles de La Fosse is a király egyik festője volt. 1673-ban lett a Királyi Akadémia tagja lett, 1715-ben pedig kancellárrá nevezték ki. Ami Watteauval való baráti kapcsolatát illeti támogatta akadémiai jelölését, munkát is adott neki, tanácsokkal látta el.

Összefoglalásképp, tehát Charles de La Fosse mintegy hidat képezett a Charles Le Brun által gyakorolt akadémiai, formális festészeti stílus és a rokokó lazább, dekoratívabb stílusa között, utóbbi legjelentősebb képviselője Jean-Antoine Watteau. Stílusát képes volt úgy alakítani, hogy az egyaránt megfeleljen XIV. Lajos udvara klasszicizmusának és a rokokó intimebb és díszesebb stílusának.


 NAGY KÉP ITT... 

Antoine Watteau: Cytherára való behajózás, (Charlottenburg, Berlin) kb. 1718-19, Berlin Antoine Watteau: Cytherára való behajózás, kb. 1718-19, Charlottenburg Palace, Berlin, Wikimedia, public domain. Az ókori világban a görög szigetek egyikét, Cytherát tartották a szerelem istennője, Vénusz kiemelkedése a habokból, vagyis megérkezése első helyszínének (csak ezután ment Ciprusra), ahol az ókorban Aphrodite templom is létesült. Így a szigetet az istennő és a szerelem paradicsomi földjének tekintették. A Cythera-Aphrodite téma, többször is volt a 17. századi operák és színdarabok témája.

Hérodotosz, a Történetek-ben így ír:

Ez a templom, amint rájöttem, az istennő összes temploma közül a legrégebbi, mert a ciprusi templomot is ebből alapították, ahogy a ciprusiak maguk mondják; a Cythera-i templomot pedig még a föníciaiak alapították.


Ecsetvonások:
Watteau ecsetkezelését finom átmenetek, áramló vonalak jellemzik amivel megteremti a jelenet hangulatát és atmoszféráját, megalkotva a rokokó stílusra jellemző könnyedség és kecsesség érzését. A szereplők ruházatát illetőleg, ezek a világosabb és sötétebb finom tónusátmenetek jól visszaadják a selyem és bársony puhaságát és csillogását. Ezzel nemcsak, hogy fényes megjelenést kölcsönöz az anyagnak, de a viselője kecses mozdulatait is kihangsúlyozza és habár nem halljuk, de elbűvölővé teszi érzéki enyelgésüket. Ami a természeti részleteket illeti, Watteau arról is ismert, hogy könnyed és légies ecsetvonásokkal teremtett ködös, álomszerű hangulatokat. Ezt jól látjuk a távolabban lévő részletek esetében, de az elmosódott levelekben is. Könnyed, pehelykönnyű vonásokkal érzékeltette a levelek és ágak mozgását. Sőt, az egész közeli helyszínt, a pázsitot is egy sötét arany pára vonja be a képen. Az egész kép egy békés, finoman érzelmes, idilli jelleget kap.
Színpaletta:
A táj világos palettája a 16. századi velencei festmények színvilágát idézi. Ezzel a ragyogó színpalettával egy könnyed ünneplés vidámságát és az öröm érzetét hangsúlyozza festményein. A világos, pasztellárnyalatok mellett Watteau mélyebb, sötétebb árnyalatokat is alkalmaz, például az erdő homályos szövevényében és az előtér pázsitja esetében, hogy művét kontrasztokkal és mélységgel ruházza fel. Az alakok az eltérő színű ruhadarabjai, valamint azok tónusokban gazdag árnyalt színezése adja meg az alakok térfogatát és dimenziójátt.
Világítás:
Watteau gyakran használt lágy, szórt fényt a háttér, de alakjainak megvilágítására is, ami hozzájárul festményeinek álomszerűségéhez. A finom chiaroscurot, vagyis a fény és a sötétség finom átmenetét, játékát is alkalmazta, hogy kompozícióiban a térfogat és a mélység érzetét keltse. A lágy atmoszféra és az álomvilágítás, a szereplők hátterének elmosódottsága kiemeli a főbb alakok jól megvilágított, élénk színeit. A vászon közepén, három párt világít meg jobban, a fény illúzióját keltve, ami révén térfogatot és jelenlétet kölcsönöz nekik. Könnyű és áttetsző mázakkal teremtette meg a részletek fényét, vékony rétegben egymásra építve a közeli színeket, hogy a csillogás, a mélység és az átláthatóság érzetét keltse.

 NAGY KÉP ITT... 

Antoine Watteau: Cytherára való behajózás, kb. 1717, Paris, Louvre
(avagy Zarándoklat Cythera szigetére)

Charles Baudelaire:

Voyage to Cythera

...
"Île des doux secrets et des fêtes du coeur!
De l'antique Vénus le superbe fantôme
Au-dessus de tes mers plane comme un arôme
Et charge les esprits d'amour et de langueur

Belle île aux myrtes verts, pleine de fleurs écloses,
Vénérée à jamais par toute nation,
Où les soupirs des coeurs en adoration
Roulent comme l'encens sur un jardin de roses"
...

Charles Baudelaire:

Utazás Cytherára

...
"Édes titkok, szív ünnepének a szigete!
Az ősi Vénusz fenséges földje
Tengereid fölött, mint illat, lebegsz
Hol lelkünket szerelemmel töltöd fel

Zöld mirtusszal, nyiló virággal teli sziget,
Amiért örökké rajongtak a népek
Ahol a vágyakozó szívek sóhajai
Szállnak, mint rózsakertben az illat"
...
A festményen egy szándékos többértelműséget fedezhetünk fel. A kép jobboldalán a Vénusz szobor, de az eszményi környezet is arra utal, hogy Cytherán vagyunk, amig a baloldalon a puttók, a gyermekangyalok mintha egy távolabbi cél felé írányítanák a párokat. A kép címe nem Watteautól származik, hanem a Nicolas Henri Tardieu-től (1674–1749) aki az általa készített metszet, másolat alá a "L'embarquement pour Cythère - Ad Cythera conscensio" címet írta fel, úgy mint a Watteau 4x6 láb széles festményéről készült másolatra. A metszet nagy méretben itt 

De ismert, hogy Watteau munkája benyujtásakor nem ez volt a címe. A Királyi Művészeti Akadémia 1717. augusztus 28-i ülésének jegyzőkönyvében ez áll: "Sieur Antoine Watteau festő, valenciennes-i származású, 1712. július 30-án elküldte a festményt, amelynek elkészítésére őt felkérték az Akadémiára való felvételéért. Amit ábrázol...". Eredetileg ezt írták: "zarándoklat Cythera szigetére" ("Le Pelerinage a l'isle de Cithere"); majd az írnok áthúzta ezeket a szavakat, és helyette ezt írta: „gáláns ünnepek” ("une feste galante"). Ez a cím pedig már bőven megengedi azt az értelmezést is, hogy Cythera szigetén vannak a kép szereplői.


A festmény a költői, romantikus hangulat megteremtéséről, könnyű, légies és elegáns stílusáról ismert. A kor előkelőségének idilli világát jeleníti meg, azok pompáját és kifinomultságát. Többen is egy dokkban gyülekeznek akik arra készülnek, hogy egy díszes velencei gondola-szerű hajóra szálljanak. Néhány szerelmes pár még Cythera szigetén enyeleg, amelyet a görög mitológiában a szerelem és a gyönyörök, az idilli szépség és boldogság helyének tartottak. Watteau elegáns és spontán pózokban ábrázolják a szerelmeseket, gesztusaik tele vannak kecsességgel és természetességgel, egy olyan világban, ahol a szerelem, az élvezet és a kényeztetés uralkodik.

A festményen Watteau különféle szimbólumokat és motívumokat használ, hogy az idealizált szerelem és öröm érzetét közvetítse. A csónak, a pompás, gazdagon díszített hajó a szerelem hajója. A vágy és a szenvedély szimbólumai, a kupidók az eljövendő örömökre utalnak. A virágokkal díszített Vénusz-szobor a szerelem és a szépség hatalmáról tanúskodik. A festményen a csillogó és buja ruhák kacérságról vallanak.

Watteau a lágy színek és a finom ecsetvonások kombinációjával a mozgás és a könnyedség érzetét kelti. A csoportot egy átlóba rendezve ad dinamizmust, plusz mozgást a képének, amint a párok jobbról balra az önfeledt nyugalomból a távozás pózaiba rendeződnek.


Watteau: Cytherára való behajózás (Paris), részlet



Habár a kép egy sokszereplős csoportot ábrázol, a tájnak meghatározó szerepe van, mégsem mondható tájképnek. Ezt a tájat Watteau épp annyira alakította ki céljainak megfelelően, hogy ez a még teljesen természetesnek és még rendezetlennek tünjön.

Megjegyzés. A tájkertészet esztétikájában ismert mai fogalom az u.n. "ellenőrzött káosz" vagy "szándékos elhanyagolás". Az elképzelés lényege, hogy olyan tájat hozzunk létre, amely természetesnek és tervezetlennek tűnik, de a valóságban gondosan kialakított, hogy egy bizonyos vizuális hatást érjen el. Ez magában foglalhatja a különböző növények, fák és egyéb jellemzők olyan módon történő használatát, hogy az a mozgás és az érdeklődés érzetét keltse, anélkül, hogy ápoltnak vagy formálisnak tűnne. (Orgyán Viktória, tájkertészet)


 NAGY KÉP ITT... 

Egy új kultúrtörténeti korszak
A felvilágosodás

A fenti kép: Mengs, Anton Raphael, Az athéni iskola (Raffaelló után, eredeti méretben, 8.4m x 4.25m), 1752-1755, Victoria & Albert Múzeum

A korszellem drámaian megváltozott a 18. század közepén Franciaországban. A társadalmi és politikai események és változások, valamint ezzel párhuzamosan, egy haladó szellemiség és filozófiai mozgalom megjelenése - a felvilágosodás - egy új társadalmi szervezést, a politikai jogkörök újrafelosztását, alapvető polgári jogokat, valamint magasztos erkölcsiséget, és az eddigivel szemben új művészetet követelt. Nézzük meg röviden, melyek voltak ezek az események:

Társadalmi és politikai események: Franciaország veresége a hétéves háborúban (1756-1763) általános elégedetlenséget váltott ki az arisztokrácia irányában, amely nem vette ki részét a terhekből. Az arisztokráciával a középosztály még külön is szembefordult, minthogy a gazdag kereskedők és üzletemberek új osztálya, a gazdasági és politikai hatalomból akart részesülni, nagyobb politikai képviseletet és a demokratikusabb államformát óhajtva. De kulturális céljaik is eltérőek voltak. A középosztályt általában jobban érdekelte a tudományos vizsgálódás, az ész és az individualizmus, ennek megfelelő új művészetet óhajtott, míg az arisztokrácia inkább a hagyományokra, a hierarchiára és a társadalmi rend fenntartására összpontosított.

A fenti képen: A Tudás Fája (L’arbre des connaissances) az Encyclopédie egy későbbi, 1780-as kiadásából. A tudás (a képen a Megértés, l'Entendement) három fő ága a következő: Az "Emlékezet"/Történelem, az "Értelem"/Filozófia és a "Képzelet"/Költészet. A lenti (nagyítható) képeken: néhány képtábla az Encyclopédie 1762-es kötetéből.

       
Az Encyclopédie előlapja (1772), Pénzverés, Szobrászat, Kovácsoltvas táblák.

Szellemi és kulturális események: Az Encyclopédie (Diderot, Denis; Alembert, Jean Le Rond d'; Bénard, Robert, 1751-1772) kiadása a felvilágosodás gondolkodóinak platformjává vált, amely új eszméket terjesztett az egyéni szabadságról, a demokráciáról és a kormányzat szerepéről. A filozófusok közül Descartes a racionalizmus képviselőjeként ismert, „Gondolkodom, tehát vagyok” kijelentése az értelemre mint a tudás alapjára helyezte a hangsúlyt; Rousseau az egyének és az állam közötti társadalmi szerződés fontosságát hangsúlyozta, ami a közjót kell szolgálnia; Diderot a modern filozófia számos témáját előrevetítve megkérdőjelezte a hagyományos keresztény hitet, míg Voltaire szellemes és szatirikus kritikája és eszméi nagy hatással voltak a francia forradalomra és a nyugati gondolkodásra.

"Egy enciklopédia célja, hogy összegyűjtse a föld felszínén szétszóródott összes tudást, hogy bemutassa az általános rendszert azoknak az embereknek, akikkel együtt élünk, & hogy átadja azt az utánunk jövőknek, hogy a múlt századok munkái ne legyenek haszontalanok az utánunk következő századok számára, hogy utódaink, azáltal, hogy tanultabbak lesznek, erényesebbek & boldogabbak legyenek, & hogy ne haljunk meg anélkül, hogy megérdemelten az emberi faj részévé váltunk volna."

Denis Diderot, 1713. október 5. - 1784. július 31.

De hogy melyik eddig ismert kultúra tükrözné leginkább az új eszméket, arról eltértek a vélemények, több korszak is felmerült mely például szolgálhatna. Viszont mindannyian egyetértettek valamiben: a rokokó elutasításában.


A művészetben, mint már többször is megtörtént, most is visszanyúlnak egy tisztább, magasztosabbnak vélt kultúrához, így az idealizált klasszikus kora a görög társadalomnak, avagy az ókori Róma művészete nagyságának teljében. De újraértékélték a 17.század korát és sajátos klasszicizmusát is, a XIV.Lajos alatti időket, vagyis a Louis Quatorze-stílust. Azt a művészeti és építészeti stílust amire a szimmetria, a harmónia és a nagyszerűségre való összpontosítás volt jellemző, és amit egyébként szintén az ókori római és görög építészet és művészet befolyásolt.

A XIV.Lajos alatti idők festményei és szobrai gyakran hősi vagy idealizált alakokat ábrázoltak, ugyanakkor érzéki és esztétikai élményt is nyújtva. Az építészetben François Mansart már egyenest a klasszicizmus előfutára volt, ahogy számos épületében a klasszicista elemeket bevezette a francia barokk építészetbe. Mesterien ötvözte a klasszikus elemeket, mint az oszlopok, pilaszterek és a timpanon, melyeket viszont kidolgozottabb díszítésekkel, szobrászati részletekkel látott el, valamint a olyan barokk elemeket, mint az ívek, a megtört oromzatok és más bonyolult részletek, hogy drámaiságot, mélységet és mozgást kölcsönözzön épületeinek.

A klasszicizmus születése
("A vonal birodalom visszavág..")




A történelmi témákat előnybe részesítő klasszikus festészet része annak az u.n. antik mozgalomnak, amelyet 1750-től indítottak régészek és művészetkedvelők, köztük a legfontosabb Anne-Claude de Caylus és sajátosan Johann Joachim Winckelmann írásai. Egyébként az antikvitás már hosszú ideje hozzátartozott a művletséghez. Franciaországban a tekintélyét a tizenhetedik század elején Poussin alapozta meg, és ezt követően bekerült az Académie Royale hivatalos programjába (Poussin népszerűségéről tanuskodik a műveit reprodukáló metszetek tömeges termelése és széles körű terjedése). Míg Olaszországban a klasszicizáló hagyomány váltakozó erővel bár, de folyamatosan fennmaradt a reneszánsz óta.



Caylus gróf a 18. század közepén az antikvitás egyik legbefolyásosabb alakja volt. A klasszikus művészet és régészet terén szerzett széles körű ismereteiről, az ókori technikák mély megértéséről és az ókori leletek esztétikai értékének felismerésére való képességéről volt ismert és nem kevésbé a gazdag gyűjteményéről amit könyvek során publikált.

Caylus, Anne Claude Philippe: Recueil d'antiquités égyptiennes, étrusques, grecques et romaines, 1756-1767. I.kötet, Paris, Desaint & Saillent, melléklet, Egyiptom.
 
Caylus gróf jelentős mértékben hozzájárult a régészet történetéhez azáltal, hogy összefoglalókat írt az egyiptomi, etruszk, görög, római és gall régiségekről (Recueil d’antiquités égyptiennes, étrusques, grecques, romaines et gauloises), amelyet 1752 és 1765 között írt. Az utolsó, hetedik kötet posztumusz jelent meg. Ezek a könyvek sok ezer oldalon, szövegben és metszetekben mutatnak be tárgyakat és ókori emlékeket, összesen 2890 darabot. Nem kevesebb, mint 400 olyan tárgyat is, amelyek nem az övéi. Tárgyakat publikált Pompei és Herculaneum ásatásaiból is, melyeknek kereskedelmére, valamint azok rajzon és metszeten keresztül történő terjesztésére is tilalom volt.



Winckelmannra, aki elismerten a tudományos régészet megalapítója és akit a 18. század egyik legjelentősebb művészettörténészének tartanak, nagy hatással volt Caylus munkássága. Valójában Winckelmann érdeklődését az ókori művészet és régészet iránt Caylus írásaival való találkozása váltotta ki, és az inspirálta, ahogy Caylus hangsúlyozta az ókori műtárgyak tanulmányozásának fontosságát de nem csupán történelmi értékük, hanem esztétikai tulajdonságaik miatt is. Caylus úgy vélte, hogy az ókori művészet nem csupán a történelmi események feljegyzése, hanem az emberi kreativitás és szépség kifejeződése is.

Fontos munkája az "Elmélkedések a görög alkotások utánzásáról a festészetben és a szobrászatban", egy alig több mint 5o oldalas esszé, aminek..

Gondolható, hogy e paradoxonként is felfogott összetett kijelentés mögött, sok minden állhat, de ellentétben sokakkal, akik szerint Winckelmann egy elmúlt ókori művészetet preferál, észre kell venni, hogy a kijelentés tulajdonképp utmutató az újat alkotáshoz. Utánzás alatt nem a másolást értette. A művészetben sem kevelte a természeti valóságot közvetlenül ábrázoló művekez, a naturalizmust, konkrétan a holland és flamand tájképeket, csendéleteket. Azt mondotta, ezek világa könnyen a közönséges mindennapok szintjére sülyedhet.
Példaként említi, hogy az újabb idők néhány művésze, aki a szublimációnak magas fokát elérte, azt nem a régiek szolgai utánzásával tette, hanem azzal, hogy ugyanazzal a szellemiséggel nézte az életet, mint ők; egyszóval új művészetet alkottak, nem másoltak. Így festette meg Rafaelló a Sixtusi Madonnát, „olyan ártatlan arccal, de mégis nagysággal, egy boldogan derűs nyugalom hozzáadásával, olyasfajta nyugalommal, mellyel a régiek isteneik képmásait ruházták fel. Milyen nagyszerű és nemes ennek az alaknak az egész kontúrja!"



Habár e vitára - ami ezen az oldalon, az írásunk fő témája - közvetlenül nem hivatkozik, a disegno oldalán áll, választása a Rubens-, illetve Poussin-hívők régi vitájában az utóbbira esett. Idézünk művéből, Geschichte der Kunst des Alterthums (1764) könyvéből, konkrétan annak angol fordításából (History of ancient art (1968), Frederick ungar publishing Co.):

A modern művészet pátriárkái, még gyermekkorukban is, azt tették, amit Raffaello a legnagyobb virágkorában pontosan és precízen vázolták fel alakjaik körvonalait, és nem voltak olyan könnyen elégedettek, mint azok, akiket machinistáknak neveznek, vagyis akik gyorsan hajtanak végre nagy műveket, akik a legdurvább módon vázolják fel alakjaikat, és a többit az ecsetjük szerencséjére bízzák. Az előbbiek szigorú rajzolásukkal végül is eljutottak a korrektségig; a mester pedig még a legkisebb figurák határozott, alig érintett vonásaiban is megmutatkozik.

Álláspontját a vonal, és főleg a körvonal elsődlegessége mellett illetve a színről alább Winckelmann idézetekkel mutatjuk be.

"Talán változatosabbá tette volna festményeit (t.i. Raffaello, ha tovább él), teltebb ruhákat, több színárnyalatot, több fényt és árnyékot használt volna, de végső soron mindebből figurái kevesebb értéket nyertek volna, mint a nemes kontúr és a magasztosság és lélek, amelyet a görögök tanítottak meg neki."

"Még ha a természet utánzása mindennel el is látná a művészt, mégsem taníthatná meg a helyes kontúrra, mert ezt egyedül a görögöktől lehet megtanulni. A legnemesebb kontúr a görög figurákban egyesíti vagy magába foglalja a magasztos természet és az ideális szépség minden részét, vagy mondhatni, mindkettő legmagasabb szintű koncepcióját képviseli." (A KÖRVONAL fejezet első mondata)

"A modernek közül sokan megpróbálták utánozni a görög kontúrt, de keveseknek sikerült. A nagy Rubens korántsem érte el, különösen az itáliai útja előtt elkészült munkáiban és az antik szobrászat tanulmányozásában. A határvonal, amely a természet teljességét a fölöslegességtől elválasztja, nagyon szűk, és a modern mesterek legnagyobbjai is túl messzire tévedtek a gyakorta elmosódott, homályos vonal használatával. "

"Ezzel szemben a görög művész hajszálpontosan kiegyensúlyozta a kontúrokat minden alakon, még a legkényesebb és legnehezebb munkáikban is.."

"Íme ez a Madonna (t.i. Raffaello, Sixtusi Madonna, Drezda), az arca ártatlansággal és rendkívüli nagysággal teli, boldog derűs testtartásban! Ugyanaz a derű, amellyel a régiek átitatták istenségük ábrázolását. Milyen félelmetes és nemes az egész kontúrja!"

"Csak annyit ismerünk, hogy a görög festők ismerték a kontúrokat és a kifejezést; nem kapnak elismerést a perspektíváért, a kompozícióért vagy a színezésért. Ez az ítélet részben domborműveken, részben a Rómában és közelében felfedezett ókori festményeken (nem lehet azt mondani, hogy görögök) alapul."

"Bár az ókori festők elismerést érdemelnek teljesítményeikért, sok elismerés illeti a moderneket is. A perspektíva tudományában a modern festők egyértelműen felülmúlják a régiek minden tanult védekezését. A kompozíció és az elrendezés törvényeit az ókorban tökéletlenül ismerték, amint azt a görög művészet Rómában virágzásának idejéből származó domborművek is bizonyítják. Ami a színhasználatot illeti, mind az ókori írók beszámolói, mind az ókori festmények maradványai a modernek mellett tanúskodnak."

Johann Joachim Winckelmann, Elmélkedések a görög alkotások utánzásáról a festészetben és a szobrászatban, 1755

Piranesi: egy eltérő álláspont

Giovanni Battista Piranesi (1720-1778) olasz rajzművész, rézmetsző, építész; művészetelmélettel is foglalkozott. Ellentétben Winckelmannal nem a klasszikus Athén művészetét, hanem az ókori Róma nagyságát és művészetét dícsérte. De a Rómát bemutató metszeteken kívül igen hatásosak a képzeletbeli börtönökről, romokról és más építészeti fantáziákról készített metszetei, amivel a romantizmusnak is előfutára. Hugh Honour, a Klasszicizmus című könyvében (Corvina, 1991) így jellemzi az Athén - Róma fontosságáról a művészeti irodalomban ekkor fennálló perpatvart?


Ennek a weboldalnak az egyik fő témáját, a disegno - colore vitát illetőle, most lássuk, hogyan nyilatkozott Piranesi a vonal, és a szín szerepéről, valamint a művészi szépségről. Habár e kijelentései hasonlatosaknak tűnnek Winckelmannéhoz, felfogásukban különbség van. Piranesi a vonalról:


Tehát itt nem annyira a Winckelmann által hangoztatott esztétikai körvonalról beszél, hanem akár egyetlen vonalnak a kifejező erejéről. Számára a vonalak nemcsak a forma meghatározásának eszközei voltak mint Winckelmann esetében, hanem az érzelmek és gondolatok kifejezésének módja is. Amig Winckelmann a tiszta, világos vonalakat és erőteljes körvonalak fontosságát értékeli, Piranesi esetében inkább az összetett vonalsorozatok, abból felépített bonyolult részletek, textúrák határozzák az általa ábrázolt építészeti formákat és tereket.

Piranesi színhasználatáról. Piranesi korlátozott szépia, fekete és fehér színpalettával dolgozott. Az alábbi nem egy eredeti Piranesi idézet, csupán a metszet készítő kortársainak általában elfogadott véleménye:


Winckelmannal egyetértésben a szín kiszolgálja a mű általános kompozícióját és kialakítását, a vonalaknak mindig a domináns elemek maradnak. A colore festői írányra jellemző finom színátmenetek, árnyékolások témában már eltér Piranesi munkamódszere, amnennyiben a chiaroscuro részletek és a fény és árnyék kölcsönhatás ábrázolásával erősen hangsúlyozza kompozícióinak drámai és monumentális jellegét. Gyakran alkalmaz finom variációkat a tónusokban, hogy mélységet és hangulatot teremtsen. Tehát ami a disegno kontra colore vetélkedést illeti, habár Piranesi stílusa inkább a disegno vagyis a művészet "tervezői" aspektusa felé hajlik, amikor a vonal, a forma és a kompozíció fontosságát hangsúlyozza, a colore irányzat előnyeit is felhasználja. Mindezzel összességében viszont ő mást akar elérni, nem a "nemes egyszerűség és csendes nagyság" metszeteinek a célja. Amig Winckelmann egyszerűségre és tisztaságra való összpontosítása egy visszafogottabb stílushoz vezet, addig Piranesi érdeklődése a komplexitás és a bonyolultság iránt már egy díszesebb, részletekban gazdag stílushoz. Míg Piranesi és Winckelmann egyaránt érdeklődött a klasszikus művészet szépsége iránt, mindkettőjüket érdekelte az ókori művészet szépségének és erejének feltárása, megközelítésük egészen más volt.

Piranesi és Winckelmann eltérően vélekedett a művészet szépségének természetéről. Piranesi idézet a művészet érzelmi hatásairól:


Ez az idézet Piranesi érdeklődését tükrözi olyan álomszerű és túlvilági terek létrehozása iránt, amelyek erőteljes érzelmi kihívást jelentenek a szemlélőben. Ez az emberi psziché sötétebb és titokzatosabb aspektusai iránti rajongását idézi, ami a romantikus művészet és irodalom közös témája.

Piranesi munkássága a klasszicizmus és a romantika elemeit egyaránt tartalmazza, nemlehet kizárólag az egyik vagy a másik kategóriába sorolni. Egyrészt Piranesi érdeklődése az ókori Róma építészete és romjai iránt, valamint a klasszikus forma és arány hangsúlyozása a klasszicizmus elveihez igazodik. Technikai vonalvezetése és a részletekre való aprólékos odafigyelése az ókori szerkezetek ábrázolásában a klasszikus művészet ismérvei. Másrészt viszont, ahogy mindezzel rámutat a természeti világ nagyszerűségére és félelmetes erejére is, valamint a magasztos és a fantasztikus iránti rajongása összhangban van a romantika elveivel. Érdeklődése az iránt, hogy művészetén keresztül erőteljes érzelmi hatást közvetítsen, valamint a titokzatos és az ismeretlen iránti érdeklődése a romantikus szellem jellemzői.

Hogy több kevesebb romantikus tartalom és stílusbeli jellegzetesség a klasszicista művekben megtalálható, az végig kiséri a klasszicizmust születésétől a 19.század közepéig terjedő időszakában.

A klasszicizmus változásai




Ahogy a felvilágosodás az értelmet, a racionalitást és a tudományos megismerés fontosságát hangsúlyozta a hagyományos hitbeli tudással szemben, úgy a művészetnek is, gondolták, a szépség racionális elveire kell épülnie, nem pedig az egyes művészek érzelmeire, szeszélyeire. Egy ilyen, időt álló, egyetemes szépséget, harmoniát tükröző művészetet az antik világ klasszikus alkotásaiban véltek felfedezni.

A felvilágosult gondolkodók az ókori Görögországot és Rómát a racionalitás, az erkölcs és a művészi kiválóság mintájának tekintették, akik már megteremtették az tökéletes művészi formát. Így a klasszikus művészeknek inspirációs modelt nyújtottak, akik alakjaikat gyakran heroikus vagy mitológiai környezetben ábrázolták megteremtve az ész, az erkölcs, az erény és a visszafogott érzelmek egyensúlyát. Elvárták azt is, hogy a művészet valósághűen és pontosan ábrázolja a természeti világot, olyan tudományos elvekre támaszkodva, mint az anatómia és a perspektíva.

Mindezek mellett a klasszicizmus változott az évek során, három periódusában eltérő vonásokat is tükrözött. Ez a három periódus: a 18.század közepétől az 1780-as évek elejéig, a forradalom időszaka és a forradalmat követő időszak a 19.század elejéig.

Az Ingres - Delacroix vetélkedő

A 19.században a rajz vagy a szín elsődlegességéről szóló vita szélesebb körben ismertté vált, a kritikusok általánosságban két iskolát különböztettek meg, dramatizálva az ellentéteket. A század közepére már elismerten Ingrest tartották ugymond a "rajz-iskola" vezérének, míg a "szín-iskola" vezetője Delacroix volt. Egyébként az utóbbi festöi felfogást "nouvelle école" néven emlegették.

Chesneau, Ernest a "Francia festészet a 19.században" könyvsorozatban, az 1883-as könyve hat vezéregyéniséget sorol fel, a címében: Les chefs d'école : Louis David, Gros, Géricault, Decamps, Ingres, Eugène Delacroix. Arról ír, hogy a klasszicista és romantikus irányzat teljesen ketté osztotta az embereket, akik mégis középen próbáltak maradni, az a gyengeség és határozatlanság jele volt.

Az Ingres és Delacroix közötti párharcot számos - többnyire kitalált - anekdota valamint karikatúra is megörökítette, pl. ( Bertall: ‘République des arts’, 'Le Journal pour rire’, 28 July, 1849. július 28.) Bertall karikatúrája 1849-ből, ahol jobbról Ingres óriás tollal, balról pedig Delacroix stílusosan ecsettel vív lovas harcot.

Raffaelló Madonna della Sedia című művének (a kerek tondó itt balra) egy lenyomata, már az 1790-es évek elején megbabonázta a koraérett Ingres-t amikor Toulouse-ban, az Académie Royale diákjaként, meglátta az ottani rajztanára által készített másolatot a képről. Joseph Roques, a rajztanár, egyébként klasszicista festő, Raffaelló nagy tisztelője - ezt a megvilágosodást később úgy írta le, mintha egy csillag érkezett volna hozzá, amely az égből hullott le.

A mellékelt képeken, fentről kezdve:
1. Ingres: Raffaelló és Fornarina. Ingres e képén megjelenik Raffaelló festménye, a Madonna della Sedia, balra fent látjuk a sötét háttérben.
2. Raffaelló: La Fornarina. Ingres ezt a képet is rátette a fenti jelenetre, ahol Raffaelló átkarolja Fornarinát, de épp a készülő képet nézi, jelezve, hogy szerelme és művészete egybeolvadnak számára
3. Raffaelló Madonna della Sedia, mint említettük e festmény (másolata) kivívta Ingres csodálatát
4. Ingres: A "nagy" Odaliszk, hasonló arc és beállítás, valamint a turbán.

Látható, hogy Ingres számára inspirációul szolgált Fornarina fejdísze is, a turbán, ami felbukkan Ingres fürdőzői és odaliszkjein is, amint itt is látjuk. (szövegforrás e festői kapcsolatokról: Kiállítás katalógus, Portraits by Ingres: Image of an Epoch, Metropolitan Museum, New York, 1999.   -   archive.org Portraits by Ingres Imageof an Epoch)

Végül, hogy a rajz-disegno festői stílust követő Ingres ellenpárjaként, a romantikus festő Delacroix részéről is mutassunk egy képet hasonló témában: 5. Delacroix: Odaliszk című festménye, ahol egységes színtónusban, de kevésbé határozott vonalakkal, titokzatosabb jelleggel megfestve látjuk a hölgyet.




 NAGY KÉP ITT... 

Ingres vs Delacroix, 1824.Szalon
Ingres: XIII. Lajos esküje




A vetélkedés először az 1824-es Párizsi Szalonban bontakozott ki, ahol Ingres a Raffaelló által inspirált XIII. Lajos esküjét, Delacroix pedig a görög függetlenségi háború egyik tragikus eseményét ábrázoló A chios-i mészárlást állította ki. Ingres festészete nyugodt, statikus és gondosan felépített volt, míg Delacroix műve viharos, tele volt mozgással, színekkel és érzelmekkel.

A mellékelt képen: Jean Auguste Dominique Ingres: XIII. Lajos esküje. "Notre Dame de l'Assomption" katedrális, Montauban, Franciaország, (Wikimedia, public domain). A képet Ingres Firenzében festette, Raffaelló erős hatását mutatja.

Megjegyzés az Akadémiával kapcsolatosan: Az Akadémia szorosan kötődött a monarchiához és az Ancien Régime-hez, ezért a forradalom idején a régi rend számos más intézményével együtt megszüntették. Az Akadémiát később, 1816-ban Bonaparte Napóleon alapította újra és az 1860-as évek közepéig ellenőrizte a Beaux-Arts tantervet és a Szalonok tartalmát

(www.jeanaugustedominiqueingres.com)

Inkább legyen szürke, mint rikító.

Hosszú ideig rajzolj, mielőtt festésre gondolnál. Ha az ember szilárd alapot épít, nyugodtan alszik.

A rajzolás a festészet tartalmának három és félnegyedét tartalmazza... A rajzolás mindent tartalmaz, kivéve az árnyalatot.

A rajzolás a művészet valószínűsége. Rajzolni nem csupán a kontúrok reprodukálását jelenti; a rajz nem csupán vonalból áll: a rajz egyben kifejezés, a belső forma, a sík, a modellezés.

A színek díszítő elemként jelenik meg egy festményen, de nem mások, mint a szolgálóleányok, mert mindössze annyit tesznek, hogy az igazi tökéletességeket még kellemesebbé teszik az alkotásban. Rubens és Van Dyck első pillantásra tetszetősek lehetnek, de csalódást okozhatnak; ők a színfestők gyenge iskolájából származnak, a megtévesztés iskolájából. Soha ne használjunk fénylő színeket, mert történelmietlenek. Jobb a szürkeségbe zuhanni, mint az élénk színekbe.

Ingres mondata a fiatal művésznek, Edgar Degas-nak "Rajzolj vonalakat, sok vonalat, és jó művész leszel".

Az alábbi képen: Eugène Delacroix: A khioszi mészárlás. Louvre, (Wikimedia, public domain). A képet mindegy kettévágja a két gúlába csoportosított embertömeg, erős az ellentét a nyitott és szétszórt háttérrel. A kép egységes sötétbarna tónusa a komorságot és reménytelenséget hangsúlyozza.

Ingres vs Delacroix, 1824.Szalon
Delacroix: A khioszi mészárlás

A festmény a legyőzött görögöket ábrázolja a török ​​hadsereg elleni csata után. Delacroix a Szalonban a következő címet adta képének: Scènes des massacres de Scio; familles grecques attendent la mort ou l'esclavage, etc. (A khioszi mészárlás jelenetei; görög családok várják a halált vagy a rabszolgaságot stb.) A kép ugyanabban a teremben volt kiállítva, mint Jean Auguste Dominique Ingres XIII. Lajos esküje című, Raffaelló hatása alatt készített festménye. A két kép együttes kiállítása jelentette a kezdetét a két művész nyilvános versengésének. Delacroix úgy vélte, hogy ettől az időponttól kezdődött az akadémia ellenszenve iránta

A képet a 2018-as, nagy Delacroix kiállítás után tisztították meg, eltávolítva az időközben megsárgult lakkréteget. Oldószerkeverékkel a különböző lakkrétegeket az eredeti képi réteg megváltoztatása nélkül távolítják el, ami feltárta Delacroix kivételes palettáját, a korhoz viszonyítva világos és tiszta színeit.


A kutatókat meglepte az eredmény, habár eddig tisztában voltak Delacroix színhasználata zsenialitásának, de most feltárult a festő technikájának intelligenciája. ismert volt az is – szakirodalomból, írásos tanúvallomásokból –, hogy Delacroix Chevreul vegyész publikációit megelőzve az egyidejű kontrasztok elvét kutatta, és vásznait, kezdve ezzel a képpel, tiszta színekkel összefonva festette. Ezért volt, hogy Paul Signac a könyvében (Eugène Delacroixtól a neoimpresszionizmusig , 1899) arra a következtetésre jutott, hogy Delacroix-t a divíziós technika ősének kell tekinteni. Itt ezen az 1824-es képen az árnyékok színtiszta rózsaszíntől remegnek, a hús pettyes vagy csíkos vörös, zöld, kék, sárga, lila színnel, amelyek távolról beleolvadnak a szembe, olyan technika, amit a későbbi u.n. divizionista festők valősítottak meg szélesebb körben, a kép teljes felületén

További részletek: www.gazette-drouot.com - Delacroix, les massacres de Scio révélés

Ingres vs Delacroix, 1827.Szalon
Ingres: Homérosz apotheózisa




Az 1827-es Szalonban ismét kitünt mennyire ellentétes a két irányzat és fő képviselőinek, Ingresnek és Delacroixnak a művészete, amivel megosztották a kritikusokat és a közvéleményt.

A mellékelt képen: A Homérosz apotheózisa (Louvre, Wikimedia, public domain) Raffaello Athéni iskoláján alapuló, piramis alakú kompozíció. A klasszicizmus művészeit és az általuk csodált antik művészeket gyűjtötte össze a festő, az antik világból a felső sorban elhelyezve, az utolsó évszázadok pedig lentebb. Raffaelló kivételesen a felső sorban (balról a második profil). Poussin jellegzetes arcát is látjuk lent balról, amint az emelvény felé mutat. Középszinten Homérosz alatt az Iliász és Odüsszeia allegórikus női alakjai. De közép szintre került Dante is balodalt a szélen. A festmény a Louvre egyik termének mennyezetén látható, ami akkor Homérosznak volt szentelve, ma egyiptomi művészetet találunk itt. (Az 1827-es szalonban az akkor még nem elkészült művet egy fehér/fekete - grisaille változatban mutatták be) Sikeres elkészülte, bemutatkozása után, ma a festményt inkább steril akadémikusnak mondják.

A lenti képen: Delacroix: Sardanapal halála. Az ókori király halálának történetét, aki inkább halotti máglyán, feleségeivel, rabszolgáival, lovaival és kincseivel körülvéve halt meg, mintsem hogy elfogják. A festmény ellenkezik minden klasszikus szabállyal. Mértéktelen érzelmi ábrázolás. A halál kendőzetlenül és az előtérbe kerül. Színeiben erőteljes, ahogy fentebb írtuk a A disegno ill. colorito kvalitások értelmezése kis fejezetünkben jellemzően egy szín tónusai uralják az egész képet, itt a vörös. A kompozició asszimetrikus, de igaz, hogy viszont kiegyensúlyozott. A korabeli fogadtatás a visszautasítás volt, Delacroix maga jegyezte meg: Vannak, akik azt mondják, hogy ez egy teljes bukás, hogy a Sardanapal halála valójában a romantikusok halála
 NAGY KÉP ITT... 

Delacroix: Sardanapal halála

(www.goodreads.com)

Rajzolókat lehet képezni, de a koloristának születni kell.

A hideg pontosság nem művészet... A festők többségének úgynevezett lelkiismeretessége csak az unalmas művészetre alkalmazott tökéletesség.

Az a művész, aki mindenben a tökéletességre törekszik, semmiben sem éri el azt.

Egy finom szuggesztió, egy nagy érzéssel megrajzolt vázlat ugyanolyan kifejező lehet, mint a legkészebb termék.

Soha nem lehet elég erőszakosan festeni.

Mitológiai témák mindig újak. A modern témák nehézkesek az akt hiánya és a modern viselet vacak volta miatt.

A festményen egy titokzatos híd épül a szereplők és a néző lelke között.

Milyen szomorú sorsszerűség folytán az ember soha nem élvezheti egyszerre természetének minden képességét, minden tökéletességét, amelyre csak különböző korokban képes.


 NAGY KÉP ITT... 

Egy Rubens kép másolata
Delacroix ill. Rubens: Oroszlánvadászat

A két nagy kolorista festő kapcsolatát mutatja, ahogy Delacroix tisztelegve Rubens mozgalmas tematikája és festői stílusa előtt számos képét olajfestményben másolja, valamelyest még fokozva a festőiséget, szélesebb ecsetvonásokkal, egységesebb színárnyalattal. Többségében Rubens 1620 - 1640 közti képeiből választ ahol mozgalmasabbak az alakok testtartása, melyekből sugárzik az életerő. A romantikus festőt, Delacroix-t egyébként is lenyűgözték a keleti és egzotikus tájak. 1832-es utazása Marokkóban, későbbi állattanulmányai is ihletül szolgáltak. Nagyméretű festményein oroszlánok és lóháton vadászok vívnak élet-halál harcot.

Peter Paul Rubens: Oroszlánvadászat, 1621, Alte Pinakothek, München, Wikimedia, public domain
Delacroix számos képet festett e témában. Itt több is megjelenik: en.wikipedia.org/wiki/The_Lion_Hunt_(Delacroix)


 NAGY KÉP ITT... 

Ingres és Delacroix - két külön világ

Ingres az 1834-es szalonban állított ki utoljára. Ekkor ugyanis élete összegzésének szánt festményét (Szent Szimfória vértanúsága, 1834, ami ma az Autun katedrálisában látható) a klasszicisták és a romantikusok egyaránt támadták. Ingrest történelmi pontatlansággal, a gyönyörű szobornak látszó Szent Szimfória alakjának nőies megjelenésével vádolták. Így hát 1834 végén visszatért Rómába, hogy ott a Francia Akadémia igazgatója legyen. Viszont 1855-ben, a párizsi világkiállítás alkalmából retrospektív kiállítást kapott, majd ugyanebben az évben III. Napóleon Légion d'honneur-rel, a Becsületrenddel tüntette ki. A világkiállításon Ingres negyven, Delacroix pedig harmincöt festménnyel szerepelt, egyfajta retrospektív tárlaton, amely a különböző múzeumokból kölcsönzött legnagyobb remekművekből állt össze. Delacroix ekkor kapott először hivatalos elismerést a festészeti köröktől, valamint ő is megkapta a Becsületrendet. Az Akadémia tagja ő csak két év mulva lett, miután addig épp Ingres ellenezte a beválasztását.

A következőkben korabeli kiadványokból idézünk annak ilusztrálására, ahogyan, néha elég leegyszerűsítve mutatták be a két festő stílusát egymáshoz viszonyítva, nem riadva vissza a politikai párhuzamoktól sem.


1855-ben a La Charivari szatirikus lap egy humoros monológot közölt Monsieur Prudhomme tollából:
(M. Prudhomme, Le Charivari, 1855. október 23. Idézi Patricia Mainardi, Art and Politics of the Second Empire, London, 1987) A fenti két fotó forrása: 1. Wikimedia, André Adolphe Eugène Disdéri felvétele az 1855. szalon Delacroix terméről, illetve
2. Worldfairs.info/expopavillondetails


A L'Artiste folyóirat egy cikkében arról írnak, hogy "a két férfi, aki jelenleg uralja a festészetet", Ingres és Delacroix képeit soha nem szabad egyszerre nézni, mert gyökeresen ellentétes stílusuk miatt gyakorlatilag kioltanák egymást:
(Ismeretlen szerző, L'Artiste, 1832, vol. 3, no. 4)

És később így is történt, Ingres és Delacroix képei elkülönítve, két teremben jelentek meg az 1855-ös világkiállítás alkalmából megnyitott párizsi Szalonban.


Andrew Shelton egy mai kutató hivta fel a figyelmet egy 1846-os rajzra, karikatúrára, amiben egy közvetlen, fej-fej mellett álló Ingres és Delacroix összecsapás látható. A rajzot, e műfaj egyik feltalálója készítette, Charles-Albert d'Arnoux vicomte, ismertebb nevén Bertall, akinek már láttuk egy szatirikus rajzát fentebb. A szöveg forrása: Andrew Carrington Shelton, Ingres versus Delacroix, Art History, Vol. 23 No. 5 December 2000 pp. 726-742
A Bertall rajz forrása: Le diable a Paris, 1854, archive.org

Egyébként a festő, aki a tanácsokat kapja a rajzon, Paul Delaroche, akkortájt a közönség körében népszerű, de a kritikusok által nem annyira értékelt festő volt, aki 1832-ben lett a Szépművészeti Akadémia tagja. Az Akadémia amfiteátrumában hatalmas falfestményt is készített 1836 - 1841 közt, Thiers miniszter megbízásából. A festmény az Akadémához méltóan, klasszicista stílusban készüt, 75 életnagyságú figurát tartalmaz: középen Ictinosz, Appelle és Phidias, az ókori Görögország három művésze, akik a zsűrit alkotják. Négy nőalak szimbolizálja a művészet korszakait: görög, római, gótika, reneszánsz. Dealroche egy méltatásában szintén szó esik a két festő zseni ellentétéről:

(Henri Delaborde, Oeuvre de Paul Delaroche, Paris, 1858)

Hogy ezeket a humoros rajzokat, sokszor egy egyszerű zsurnalista hozzáállás és a politikai színezés szülte, arra álljon bizonyságul a fentebb látott Ingres és Delacroix lovas párbaj - a Bertall karikatúra - korabeli fülszövege:




Nos, a fent említett politikusok, Louis-Adolphe Thiers (1797-1877) a későbbi Harmadik Köztársaság elnöke lett, a "Rend Pártjának" vezetője, Pierre-Joseph Proudhon (1809 - 1865) francia szocialista filozófus, a parlament tagja, aki szerint kormányzás valódi formája az anarchia. Láthatóan a fenti szöveg egyik célja a művészeti és politikai szélsőségek, abszurdítások kritikája, távol a komolyabb elemzésektől

Ingres: A török fürdő (részlet), 1862, Louvre

Habár Ingres ugyan a klasszicizmus elveit vallotta, de a romantika korszakában alkotott, festészete nem egyszer a romantikus érzékiség elemeit is tartalmazza. A klasszikus formát romantikus témákkal ötvözve, Ingres kemény kritikát váltott ki már 1814-ben is, amikor bemutatta a Nagy Odaliszk festményét. A kritikusok Ingrest a kortárs formai és tartalomstílus elleni lázadónak tekintették. Összetett festői kivitelezése mintául szolgált a későbbi avantgárdok számára is.
Ebben a festményében is látható vonzódása az érzékiség iránt valamint az orientalizmus, a keleti témák és mitoszok iránt. Egyébként a klasszicizmus és a romantika közötti korabeli küzdelemben volt egy közös érdek - az egzotikus idegen országok iránti rajongás. Az orientalizmus, vagyis a Kelettel való foglalkozás, az ázsiai kultúra tanulmányozása, ami az európai művészek számára ekkor a közelkeletet jelentette, aminek Napoleon keleti, egyiptomi hadjárata adott új lendületet. A festés módja ettől még az Európában megszokott maradt, és a keleti tartalmakat is európai szemmel idealizálva mutatták be.

Ingres a háremek lakóit, avagy az odaliszk témát többször is megfestette élete során - ahogy romantikus riválisa, Delacroix is. Ezt a képet, Ingres 1862-ben, 82 éves korában fejezi be amit fel is ír a képre (J.Ingres Pinxt MDCCCLXII Aetatis LXXXII) Ezzel a felirattal büszkén vállalja idős korát, hogy erotikus művet készíthetett. Egyébként valószínüleg nem élő modellről dolgozott, az alakok a régebbi fürdőző illetve odaliszk képeinek hatását tükrözik. A festmény első vásárlója - III. Napóleon rokona volt, de a kép - akkor még annak négyszögű eredetije - merészsége miatt, amit III. Napóleon felesége nehezményezett, visszakerült a festőhöz. Az erotikus kép tovább már nem okozott botrányt Ingres korában, ugyanis magángyűjteményekben maradt. Végül az 1905-ös Őszi Tárlaton, a Salon d'Automne-on mutatták be a nagyközönségnek, ahol sokan, köztük Picasso és Matisse is lelkesen dicsérték. A Louvre-nak is felajánlották, de az sokáig vonakodott és csak mikor Münchenből került volna egy vevő, akkor, pontosabban 1911-ben fogadták be.









 NAGY KÉP ITT...